Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Albert Gábor: Legendák nélkül (jegyzetek)

ötvenhattal befejezni, hanem sor került a „szégyenletes” 1957-es Kossuth-díjakra. Miért fogadták el a gyilkos Kádár János kezéből e díjat ? Megzsarolták őket ? Elhitették velük, hogy akkor hamarabb kikerülnek a börtönből író társaik? Karátson Gábor természetesen arra emlékszik, hogy a börtönben a smasszerek milyen kaján képpel nyomták kezükbe az újságot a hősnek tartott írók szégyenletes megalkuvásáról. Behódolásáról. Ahogy ezek a szent emberek pár százezer forintért eladták magukat, legitimálták azt a rendszert, ami ellen harcolva sokan az életüket áldozták. Ez volt aztán az írástudók igazi árulása. Bezzeg az Auschwitzet is megjárt Angyal István nem alkudott meg, az akasztófát választotta. Ezt csak betetőzte az írók ENSZ-hez intézett gyalázatos levele, amelyben kérték, hogy vegyék le napirendről a magyarkérdést.

Elszomorító volt, ahogy védeni próbálták az áldozatokat. Adatok ugyan nincsenek, de lehet, hogy megzsarolták őket, arra számítottak, ha elfogadják a díjat, ha aláírják a memorandumot, akkor lerövidítik a börtönbüntetéseket. Minden mentegetés méhében ott szunnyadt a vád, a bizonytalanság, az értelmetlen félelem és a magamentés. A kommunista Standeisky Éva volt még a legméltányosabb, Karátson Gábor pedig a legkövetkezetesebb. Senki sem mert azzal előállni, hogy ő maga mit tett volna ebben a helyzetben. Meg sem kísérelték, hogy a tényeken túllépve megpróbálják megérteni, megmagyarázni, értelmezni az akkor történteket.

Az ENSZ-hez intézett levél nyilván hazugság volt. És akik aláírták, azok mind hazudtak volna?

Véletlenül épp most olvasom Rousseau elmélkedését a hazugságról a Magányos sétáló álmodozásaiban. Igaz, ott fel sem merül, hogy valakit kényszerítenek vagy kényszeríthetnek a hazugságra, mert az talán már nem is hazugság. De nézzük, mit mond Rousseau.

„Mérlegelésünk gyakran téves, ha az emberek beszédét a hatása alapján akarjuk megítélni. Először is a hatást nem lehet mindig érzékelni és könnyen felismerni, másrészt végtelenül változatos, akárcsak a körülmények, amelyekben a beszéd elhangzott. Csak a beszélő szándéka dönti el és határozza meg a benne foglalt gonoszság vagy jóság mértékét. A valóban állítás csak akkor hazugság, ha szándékos a megtévesztés, s a megtévesztés szándéka sem jár mindig együtt ártó szándékkal, sőt a célja néha éppen ellenkező. A hazugság ártadanságát még nem biztosítja az ártó szándék hiánya, kell még hozzá az a bizonyosság, hogy a tévedés, amelyet valakibe átplántálunk, semmiképpen nem árthat sem neki, sem másnak. Ezt a bizonyosságot csak ritkán és bajosan lehet megszerezni; éppen ezért a hazugság csak bajosan és ritka esetekben lehet tökéletesen ártadan. Aki a maga érdekében hazudik, szélhámos; aki a más érdekében hazudik, csaló; aki ártó szándékkal hazudik, rágalmaz; ez a hazugság legrosszabb fajtája. Aki úgy hazudik, hogy se haszna, se hátránya nem származik belőle se magának, se másnak, az nem hazudik: az már nem hazugság, hanem fikció.”

És még egyetlen gondolat: „Ha másokhoz igazságosnak kell lennünk [és mikor nem kell?!], igaznak kell lennünk önmagunkhoz is. Az ember önnön méltóságának tartozik ezzel.”

Nem tudom, mivel kerítették be 1957-ben a Kossuth-díjra kiszemelt írókat. De hogy a téttel tisztában voltak, valószínű. Németh László esetében ez nem kétséges. Elfogadta a díjat, ez tény. Az indítóok ismeretlen. A zsarolók érvei: a börtönben szen145