Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
lehetett egy támolygó tinilány. Még mindig szivárgott belőlem a vér. Elájultam. Hívták a mentőt és rendőrséget. Apámék már kerestettek. Nagyon megijedtem. Mindent bevallottam a kórházi ágyon. Dühös voltam rád, mert otthagytál. Aztán már nem volt visszaút. A portás nézegette a restaurátort, meg a nőt, ahogy átszellemülten magyaráztak egymásnak. Gondolkodott, hogy felmegy és szól nekik, hogy már záróra van, de nem akarta zavarni őket. Azt gondolta, azért magyaráz annyira hevesen a restaurátor, azért gesztikulál úgy, mint egy őrült, mert a művészfélék mind ilyenek. A portás átkozta a sorsát, hogy nincs hang a kamerán. Azon gondolkozott, hogy hazamenne már, hát elindult az emeletre.- Tudod milyen egy éjszaka a novemberi erdőben? Osszekarmolva értem a panzióhoz. Kinn nem láttam rendőröket. De a szobában már vártak. Rabláncon vezettek el, mint egy anyagyilkost. Még a lábam is megbilincselték. A kihallgatásokon megvertek. És végig az előzetesben engem ütöttek, a börtönben is csicskáztattak. A pe- dofileket szokták verni. Mert azok megérdemlik. Meg is erőszakoltak párszor, hiába rakják a brómot a teába. Mindent ki lehet bírni. Az őrök az ehetetlenségig sózták a levesem, hogy dögöljek meg. Mindent aláírtam, amit elém tettek. Féltem. Amikor végre kiengedtek a sittről, még egy levest sem tudtam megfőzni. Csak álltam a konyhában és remegtem, nem hittem el, hogy egyedül vagyok. Anyám belehalt a szégyenbe. Apám szóba sem állt velem, egyszer sem látogatott meg a börtönben.- Telebeszélték a fejem. És azt hittem valahol részegen hemperegsz egy kurvával. Azt mondtam, amit akartak. És nem kaptam tőled egy árva sort sem. Eltűntél. Pedig folyton hallottam a hangod. Minden férfi a te hangodon beszélt hozzám. Hónapokig beszélgettem veled, miután már nem voltál velem. Egyedül sétálgattam és csak veled beszéltem. Sokszor álmodtam is veled. Mintha menekültem volna, futottam a sötét erdőben, egészen addig, amíg meg nem találtalak. Csapzott hajjal, mezítláb. Csak futottam... Kintről beszólt a portás:- Figyu, kolléga, akkor zársz? Mert én lépnék már! A férfi megzavarodott, halkan elnézést kért és kisietett, a lépcsőházból behallatszott a hangja. Azt mondta a portásnak, hogy csak menjen haza, majd ő zár, de ezt még muszáj befejeznie. Ezzel a férfi hamar lerázta, a portás lement a lépcsőn, s még azt kiáltotta, hogy aztán zárjál be rendesen kollegaúr! A férfi sietős léptekkel elment valahová, egy-két perc múlva visszatért a kezében valamivel. A nő közben hol hallgatózott, hol az óráját és a képet nézegette, de amint a férfi elétette a szatyrot, kibontotta. Egy köteg levelet talált benne. Nem jutott szóhoz. Bontogatni kezdte őket, egyiket a másik után, s a dátumbélyegzőket is ellenőrizte.- De hát ez rengeteg! A férfi maga sem tudta, hogy nevessen-e a levelek hatásán. Senki nem látta őket eddig. 74
