Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
Az ipari kamerán továbbra is figyelte a portás, ezen a pároson kívül nem volt már semmi mozgás a galériában, a vendégek távoztak. A nő heves gesztusain elröhögcsélt. Mint egy némafilm. Nem sok köze volt a festészethez. A munkaügyi központban ajánlották neki az állást, állami támogatással elvégzett pár éve egy biztonsági őr tanfolyamot, úgyhogy megkapta. Nézte az ingyen mozit, sajnálta, hogy csak egy aprócska fekete-fehér monitora van a kamerának, a hangot is hiányolta. Azt gondolta, talán a képről vitatkoznak, de a fiatal nő heves érzelmeit sehogy sem értette.- Hazudsz! Látom, hogy engem festesz! Mégis ott hagytál abban a nyüves panzióban. Esett az eső, egyedül voltam, féltem. Te meg elmentél inni. Ne festegess engem! Hazug disznó! A férfi arcán megrándultak az izmok. Nem viselte könnyen el, hogy megint le- hazugozták. Ügy mesélte el a nőnek, hogy mi történt vele, mintha egy gyereknek magyarázná, miért kellett bevennie a kanalas orvosságot. Tényszerűen, higgadtan, végtelen türelemmel:- A panzióban szeretkeztünk harmadszor, és valamiért nagyon vérezni kezdték Nem akart elállni, te meg nyavalyogtál, mit volt mit tenni, kerestem a megoldást. Mentőt azért nem mertem hívni, mert megszöktünk. Abban a kis faluban nem élt orvos, egy ismerősömért indultam, jó másfél órányira lakott. De a harmadik faluban megcsúszott a kocsi. Ideges voltam, nekimentem egy fának. Lefejeltem a szélvédőt, csak szétrepedt a bőr, de ömlött a sebből a vér, a nyakam is megrándult. Pedig nem mentem gyorsan. Öreg volt a kocsi, talán az öv sem volt rendesen bekötve. Nem tudtam tovább vezetni, a kocsi sem mozdult meg az istennek sem. Bolyongtam a faluban, házról házra, orvost kerestem. Meg is találtam a házát, de nem volt otthon. Valamelyik kocsmában lehetett. Hát jártam kocsmáról kocsmára. Nem találtam. Kinn hideg volt, kétségbe estem, innom kellett egy kicsit. Véres fejjel kódorogtam az esőben, részegen, a nevedet kiáltoztam az éjszakába, hát kihívták a rendőrséget. Én megijedtem. Elfutottam. Fel a hegyre. Másnap este találtam csak vissza hozzád. A panzióba. De te már nem voltál ott. Pedig megmondtam, hogy maradj a szobában! A férfi már-már teljesen elhitte, amiket mondott. Annyiszor kellett elmesélnie, hogy már maga sem tudta, mi az igazság. Többször közel állt síráshoz, meghatódott magától. A nő pedig minden szavát leste, minden rezdülésére reagált. Közel állt ahhoz, hogy teljesen bevonódjon a történetbe. Néha már elvesztette a realitásérzékét. Naiv, ábrándozó tekintet ült ki az arcára, amely megejtően hasonlítani kezdett a festményhez, csak néha jött elő az az elborult, baljós sötétség, ami addig alapvetően jellemezte.- El is vérezhettem volna felőled. Este lementem az étterembe, ettem. Gonoszán mosolyogva kérdezték, hol az apám. Mert azt mondtad, az apám vagy. Habogtam valamit. De véres lett a szék utánam. Észrevették. Aztán reggelizni már nem mertem lemenni. Pénzem sem volt. Nem is ebédeltem, hanem, amikor harangoztak, kiszöktem az ablakon. Kerestelek mindenfelé, nem tudtam, mi baj lehet. Aggódtam érted. Jártam kocsmáról kocsmára, az első falu után a másodikban is, aztán valakinek furcsa 73
