Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
Mélyet sóhajtott a férfi, látszott, hogy valamit nagyon ki szeretett volna mondani. Elkomorodott a tekintete, ráncolta a homlokát, és egyre számonkérőbben nézett a nőre. Mélyebben, keserűbben szólalt meg, mint korábban:- Te akartad, hogy megszökjünk. Emlékszel!? Nem ez érdekelte a nőt, nem értette, miért akarja ráhárítani a férfi a felelősséget, megdühödött, ezért vadul vádaskodni kezdett, alig lehetett érteni a szavait, de valami olyasmiről hadart, hogy nem arra kíváncsi, a férfi szerint neki hogyan kellene emlékeznie, hanem, hogy a férfi hogyan emlékezik.- Mivel illessem az önmagát és a társát kereső festő alakját, milyen ékes szóval? A művész és a műalkotás viszonya? Csak egy állat képes ilyesmire. Egy tizenöt éves lányt!- Már megbocsáss, de Júlia sem volt több tizenháromnál! És akkor Rómeó? Ha rendesen felöltöztél, húsznak nézett mindenki. És azt mondtad, ha nem szöktetlek meg, elmégy egyedül. Határozott voltál. Megrögzött. Aggódtam érted. Hogy... A férfi nem fejezte be a mondatot, nem érezte túlságosan hitelesnek magát, folyton elkalandoztak a gondolatai. Az jutott az eszébe, hogy ez a nő olyan az ő életében, mint a banán lehetett gyerekkorában. Egy vágykép. Nehezen lehetett hozzájutni, pult alól, protekcióval lehetett csak szerezni... Az alma meg hiába állt nagy halmokban, az persze nem kellett senkinek. A szülei hiába vettek télire másfél mázsát, lenn állt a pincében, polcokon. Talán ha nem mindig a rohadó almát kezdték volna enni, hogy ne menjen kárba a szép fele. Az anyja hiába vágta ki a felpuhult, bámuló foltokat, ő megérezte a rothadás ízét, és nem ette meg, hiába ordítottak vele. Pedig az anyja apró kockákra vágta neki, kis megvajazott kenyérfalatkákra szúrta, sajtkockát is tett az alma alá, vagy kis falat kolbászt. A felnyársalt kenyérdarabkákra gondolt és a rohadt alma ízére. Mégsem úgy vágyott erre a nőre, mint a banánra gyerekként, ez egy ütődött alma, rohadásba kezdett lassan-lassan.- O, jaj! Aggódott értem! Mily nemes lélekre vall, óh! Rebegtetni kezdte a nő a szempilláit és én drága hősömnek, varázslómnak nevezte a férfit, aki még kevésbé tudott figyelni minden egyes agyon ironizált szóra, pedig a nő nagyon igyekezett, még azt is megköszönte, hogy megszöktette a gonosz szüleitől.- Nem kellett szöktetni téged. Elfelejtetted, ahogy beállítottál hozzám? Esett az eső, egy szál farmerben jöttél, teljesen szétázott a pólód. A hátizsákodból csak úgy csörgött a víz...- És te megcsókoltál, aztán meg jól...- Ne légy közönséges, ezek szent dolgok! Sokkal tisztább volt minden. Nem így történt. Nem egészen így. Ha ragaszkodunk a tényékhez, akkor... Hoztam egy melegítőt és még plédbe is beburkoltalak. Elfordultam, amikor öltözködtél, te meg csak vihogtál. Egy szál bugyiban ugráltál előttem, úgy viháncoltál, de úgy! Tiszta törülközőm éppen nem volt, lepedőt adtam zuhany után. Beszélgettünk a kanapén órákon át. Akkor történt valami. Elvesztettem az eszem. Magam sem értem. Csak beszéltél arról, milyen lesz a jövőnk. 69
