Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
- Nem lehetne, hogy azonnal sarkon fordul és kimegy az ajtón? Mintha itt sem lett volna! A nő csak rázta a fejét, tudta, hogy a férfi nem mozdulhat, megkérdezte a portán, meddig marad a Gulácsy-másoló, s az órájára pillantva megállapította, még majd egy órán át itt kellene állnia a kép mellett, akkor zár a galéria, azon meg majdhogynem felröhögött, amikor a férfi azt mondta, hogy őt a munkahelyén mindenki megbecsüli.- Kérem, menjen el! - könyörgött már-már szánalmasan. - Itt nem tudják a múltam, új életet kezdtem. Kérem! A férfi már tudta, nem szabadulhat egykönnyen, eszébe jutott a biztonsági kamera, hát viselkedni próbált. A nő is nyugtatgatta, hogy csak ezt az egy órát kéri. A férfi egyedül arra tudott fókuszálni, hogy mi hozhatta ide ezt a nőt ennyi év után? És egyáltalán, hogyan talált rá? Megváltoztatta a nevét, már egészen másképpen nézett ki, mint régen, s azt remélte, mindenki elfelejtette. A nő belekezdett a meséjébe, hogy a múlt hét péntekén, munka után, a fodrásznál kezébe került egy párnapos újság. Látott benne egy cikket. Gulácsyról, hogy mennyit ér egy eredeti az árveréseken. A hamisítványok mellett a hivatalos másolatokat is taglalták, egy keretes cikkben nem túl nagy fotót is közöltek egy festőről, aki a hivatalos másoló... Először átfutotta a szöveget, de az a fénykép fogva tartotta...- Nem hittem volna, hogy bárki felismerhet.- Én sem tudtam rögtön, miért kellett olyan sokáig néznem azt a nem túl éles arcot. Nem egy férfiszépség, nem is túl ronda, átlagos rajta minden... Kivéve a szeme. Csak pár perc után világosodtam meg: te vagy az! Ez a hülye bajusz. Meg milyen ostobán áll neked az ősz haj! A férfit megnyugvással töltötték el a tényszerű dolgok. O is átlagosan rondának érezte magát, a sok ivástól felpüffedt az arca, ráadásul a hasa is... Habogva, de határozottan megszólalt:- Asszonyom, hagyja ezt most abba és tűnjön el! Semmi közöm magához! A nő csak kinevette. Tovább beszélt az újságbeli fényképről. Hogy azok a szemek neki fájtak. A csontjaiban, a mellében érezte... A férfi megnyugodott. Úgy érezte, rátalált arra az eszközre, amivel magához veheti az irányítást. A szemei tehát még nem halottak. Pedig mindent megtett azért, hogy sikerüljön kiölnie magából a tüzet. Mélyebb nézett a nő szemébe és kedvesen, bizalmasan szólalt meg, néha már-már könyörgő hangon:- Kérlek, hagyd abba! Elég! Engem ez az egész már nem érdekel. Nem tartozik rám. Nem az én ügyem. Engem itt mindenki tisztel. Botrányt akarsz!? Bármikor bejöhet valaki. Mindent tönkre akarsz tenni, amit a börtön után újra felépítettem? Kérlek, menj el! Nekem még egyszer nem lesz erőm... A nőben felparázslott a gyűlölet:- Engem egy ilyen ne tegezzen le! Nyolc évig jártam maga miatt pszichiáterhez! Nekem ne dumáljon egy ilyen! Engem egy ilyen ne utasítgasson! Nem vagyok már gyerek! 63
