Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
s hiába kopogott hangosan az ajtón, kihívta a rendőrséget, azok meg rájuk törték az ajtót... Az egyik újságban kitértek a tudathasadásos férfi képzelgéseire: Szent Péter reinkarnációját látta a fiában, a megvilágosodott fénygyermeket, akit megkell védeni mindenkitől. Az energiavámpír nagyszülőktől, hitetlenkedő barátoktól, a fekete varázsló orvosoktól... A tökéletesség útja a koplalás lenne? Kitisztulnak az érzékek, ha nem eszünk? Ezen tűnődött, már a sokadik cigarettáját szívva, amikor rájött, hogy ma kihagyta a reggelit, ebédelni meg végképp elfelejtett. Már négyfelé járt, amikor a büfében kért egy pogácsát. A rádióban arról beszéltek, hogy Michael Jackson ötvenévesen nem akart úgy kinézni, mint egy gyík. Erre elnézegette magát a pult mögötti tükörben. Nem hízott el túlságosan, csak furcsán előreállt a pocakja, mintha nyoma- kodna belőle valaki kifelé. A grízes haja talán még vonzóvá is tehette volna, ha a sok nikotin nem cserzi ki annyira a bőrét. Mosolyogni próbált, nem tetszettek a fogai. A bajszáról leverte a pogácsamorzsákat. Ha kérdőre vonta volna valaki ebben a pillanatban, habogni kezd, nehezen válaszolhatott volna arra a kérdésre, mit miért csinált. Amúgy is kerülte mások tekintetét. Kopott ülepű, barna kordbársony nadrágjában meghúzta az övét, betűrte az ócska, kinyúlt, eredetileg fehér, immár sárgult, festékfoltos pólóját, végignézett magán, a kínai edzőcipőjével kezdve legszívesebben mindent kidobott volna a szemétbe. Saját magát is. Aztán a vele egykorú fényevőre gondolt, és arra, hogy azért mégsem néz úgy ki, mint egy gyík. Igaz, még maradt pár éve ötvenéves koráig... Visszaindult az emeleti terembe.- Ettünk már, hát dolgozzunk még egy kört! Igaz, Icuka?! Már jó két hete másolta a festményt. Hivatalos Gulácsy-másolat, felkérésre. Általában csak hátul restaurált az emeleti szobájában, ahol tíz és kettő között, ha nem felhős az ég, akkor elég a munkához a természetes fény, máskor meg egy reflektor ég. Fél év múlva új pályázatot írnak ki a galéria igazgatói posztjára, ezért a jelenlegi szerepelni szeretett volna a médiában, hát csapott egy kis hírverést a galéria körül, őt meg - hiába nyöszörgött - kitették a kiállítótérbe, dolgozzon ott. A sajtótájékoztatón kattogtak a vakuk, dolgoztak az operatőrök, megjelent pár cikk, volt két félperces híradóanyag és jöttek is a látogatók. Az egykori szecessziós palota termei letisztult, funkcionális terek, csak a parketta recsegett, a vendégek visszafojtott hangon suttogtak, ha a másoló közelébe értek, figyelték, ahogy pepecsel. A férfi szívesebben dolgozott volna hátul a restaurátorszobában, munka közben szólhatott volna valami zene, mondjuk Rolling Stones, vagy tegnapelőtt töltött le a lány számítógépén egy kis April March-ot, azóta mindig csak a Pauvre Lola-t dúdolta, s hallotta a fülében a szám alatt végig idegesítően vihogó kiscsajt, gyanúsan ismerősen csengett a dal, talán ez is csak koppintás. A kiállítóterem falain csupa Csontváry, Czóbel, valami milliárdos a magángyűjteményével tapétázta ki az egész palotát. Mégis szinte mindegyik látogató az ablakokon próbált kibámulni, hiába: a tejüveg az tejüveg! Azon aztán nem látni ki. Azt is megfigyelte, hogy a vendégek szerettek a terem közepén álló kopottas, bőrrel borított padra lerogyni, s el-elbambulták azt, ahogy ő másolt. Valaki csak a falat nézte. Két kép között a falat. A sima, jelentést nélkülöző fehéret. A férfi, ha nagyobb közönség gyűlt össze, úgy érezte, mintha szerepelne előttük. A félkész festményét odahagyva 60
