Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
Nyolc óra helyett tízre ért be a galériába, nem szólták meg:- El kellett intéznem valamit - hebegte a portásnőnek, az csak bólintott. A régi cselédlépcsőn mászott fel az emeletre. Szerette az ingó, mozgó kőlapokat, a szűk teret, a csigalépcső szűk ívét. Vigyáznia kellett a fejére, és a falat is fogta. Nem a pár hetes festést akarta összetapogatni, csak a biztonság kedvéért, hamar elszédült felfelé. A szobájában átöltözött munkaruhába: festékes póló, vedlett kordbársony nadrág, ócska, összepöttyözött tornacipő... Mire az emeleti kiállítóterembe ért, már több látogató lézengett bent. Várták a produkciót. O csak elpepecselt a festékekkel. Hosszasan kikevert egy-egy színt. Méricskélt, elidőzött. Várta a hangulatot. Nem akart megérkezni, persze, hogy nem. Morgott magában, nem jön, de muszáj lenne valamit csinálnom. Csak toporgott, azon tipródott, hogyha nem látnák, ha nem figyelnének rá, akkor önmagától mi mindenre lenne képes, ha... így állt ott percekig, aztán negyed óra múltán fontos arccal kisietett a teremből, lebotorkált a lépcsőn, s meg sem állt a belső udvarig, ahol végre rágyújthatott. Aztán ivott egy kávét a büfében, majd visszamászott az emeletre. A hátérrel kezdett pepecselni, meg nagyítót vett elő, s négyzetcentiről négyzetcentire összehasonlította a képeket.- Ma nem megy más. - kommentálta magát. - Máskor sem megy, csak ma ész- reveszed! És hiába szeretett volna elveszni a részletekben, nem sikerült. Álldogált magában, háttal az ipari kamerának, tudta, hogy a rendészek figyelnek rá, a galériavezető is oda-oda szokott lesni, hogy ellenőrizze, ki mit csinál... így hát, úgy tett, mintha át- szellemülten pepecselne, de főleg akkor élénkült meg, ha bejött valaki a terembe. Délben újra az udvaron álldogált. Másfél óránként öt perc, azt mondogatta magának, neki ennyi igazán jár, amennyit itt fizetnek. Napi három-négy kávé a büfében, közben elévődni az ötvenes pultosnővel... Kora délután belenézett az újságokba, ilyenkor már mindenki kiolvasta, amit akart, senki nem kérte el tőle a halomnyi lapot. Először csak a képeket mustrálgatta, aztán átfutotta a híreket, kiszúrt közülük egyet, majd módszeresen megkereste ugyanazt a többi lapban. A hosszadalmas elemzéseket hamar elunta, és az olyasmi sem izgatta fel különösebben, hogy naponta 84 millió hordó olaj fogy el a világon. Előbb eltűnődött azon, hogy tegnap milyen cikket is választott, de már elfelejtette. Majdnem mindig elfelejtette. Azon a napon két érdekesebb eset gondolkodtatta el: a bolgároknál másodjára is ugyanazokat a lottószámokat húzták ki két egymás utáni héten, azt taglalta egy matematikus, erre milyen kicsi az esély, aztán mégis... Jobban érdekelték ennél azok a cikkek, amelyben egy vele egyidős fényevő történetét taglalták. Az illető Szent Andrásnak képzelte magát, amúgy a zárt osztályon tartották egy ideje, mert erre ítélte a bíróság. Halálra éheztette a családját, illetve ő azt gondolta, megtisztulnak az éhezéstől. Pontosabban a böjtöléstől. A terhes felesége teljesen legyengült, remegett, ezért egy lepedőbe csavarta, s azt sem vette észre, amint meghalt mellette. Ügy menekült meg a fényevő, hogy az aggodalmaskodó anyós egy darabig csak hallgatózott a bejárati ajtónál, s miután csak a kétéves unokája hangját hallotta, 59
