Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Egy közelkép a karakói ispánságból
- Azt sejthetjük, hogy nem mentek problémamentesen a dolgok?- Az Életünk különleges helyzete részben abból is fakadt, hogy három szerkesztője közül (Pete, Ambrus, Gyurácz) egyikünk sem volt párttag. így aztán közvetlen pártirányítást sosem kaptunk, de az évenként tartott úgynevezett lapértékeléseken a tanács, a párt és a minisztérium képviselői rendszeresen kifejtették olykor egészen ellentétes véleményüket. Miközben a folyóiratot a megyei tanács pénzelte és a megyei lapkiadó vállalaton keresztül funkcionált, többször felmerült a kérdés a kimondha- tóság határait feszegetve: hogyan engedhetnek meg nézeteikkel ellentétes írásokat is? Olyan szerkesztési elvek érvényesülését, amely „ideológialiag” nem „érettek”? Tudok róla, hogy legalább egyszer az egyik illetékes elvtárs zsebében ott lapult a felfüggesztő javaslat ellenünk - de aztán a súlyos következményeket és a nyílt konfliktust nem vállalták.- Vajon az elvtárs miért nem vetette be a felfüggesztőjavaslatot?- Hajaj, az úgynevezett lapértékelések tematikája külön beszélgetés tárgyát is képezhetné. De végül is azt kell mondanom, hogy lényegében a helyi támadásokkal és a súlyosabb szankciókkal szemben a szakmával (az irodalommal) rokonszenvező minisztériumi képviselők, Bíró Zoltán, Csapody Miklós, Turczi István védtek meg minket a nyolcvanas évek különböző időszakaszaiban. De ugyanez elmondható a többi országos lapról is.- Hogy sikerült az emigráció íróit hevonni az Életünk szerzői körébe?- A korabeli folyóirat-struktúrában kialakult egy olyan gyakorlat, hogy az úgynevezett határon túli magyar irodalmat a lapok az ország földrajzi elosztása szerint képviseljék. Az Alföld és a Tiszatáj a romániai, a kárpátaljai, a Jelenkor a jugoszláviai magyar irodalmat közli stb. Szombathely nyugati határszél - az ún. nyugati magyar irodalom, az emigrációs irodalom azonban hatalmi-politikai kérdés is volt, nem csupán az Életünk vívmánya. De az már más kérdés, hogy egy adott formát, miképp töltünk meg méltó tartalommal. A nyugati írókkal való kapcsolat kényes és bizalmi kérdés volt tehát, ami azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat meg lehetett lépni - másokat nem. A párizsi Magyar Műhely még fogvicsorgatva igen, de a Borbándi Gyula-féle Látóhatártól már szó sem lehet (Borbándi különben Gyulay Márton néven a Szabad Európa Rádió Ötágú síp című irodalmi-kulturális műsorát is szerkesztette - olyan szerzőkkel, mint Határ Győző, Albert Pál (Sipos Gyula) és Hanák Tibor. Magánvéleményem szerint, mivel rendszeres hallgatója voltam, igazán felszabadító volt a szerzők nyelvhasználata, szellemi tágasságuk olykor még lenyűgöző is...) A nyugatiak közül tehát a magyar műhelyesek voltak azok, akik akkor ebbe a kultúrpolitikába még éppen hogy belefértek - ők akkora kísérletező neoavantgárd irodalmával foglalkoztak. A Magyar Műhelyt még itthon is el lehetett érni és olvasni is - a magyar közelmúlt históriai vagy irodalomtörténeti feldolgozásával viszont egyáltalán nem foglalkoztak. A fő kérdésekkel, mint például 1956 megítélése, tehát az Életünk sem foglalkozhatott - abban az értelemben, hogy nem írhattuk meg, amit gondoltunk, hogy ti. 1956-ot hol13
