Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal
Erről nemcsak drámákat írt, hanem tanulmányokat, sőt naplójegyzeteket, kis esszéket is. Úgy érzi testvérének a régi és mostani drámaírókat, mintha kortársak lennének. Ez azt hiszem, természetes. A magyarokat különösen. A tizenhatodik század fölfedezése egy soha meg nem valósult magyar Erzsébet-kor lehetőségét revelálta. Abból a pár nyomból, ami megmaradt, és amit olyan kegyeletesen, és olyan szeretettel összegyűjtött Kardos Tibor, a régi magyar drámairodalom alkotásait publikáló gyűjteményében, együtt Dömötör Teklával, számomra ez a kor egy magyar drámai aranykor kifejlődésének ígérete. Ami maradt belőle, az a kevés, mind arra mutat. Kérdés, hogy mennyi minden veszett el belőle, valószínűleg nagyon sok. A dráma igen veszendő műfaj, tudjuk, a görög drámáknak is a nyolcvan-kilencven százaléka, ha nem több, elpusztult. Az is tény, hogy a Magyar Elektra nyomtatásban egyetlen egy példányban maradt fenn. A Balassi Menyhárt áruitatásáról szóló komédia is, mértéket adhat arról, hogy micsoda veszteség lehetett itt. Egyáltalán, kérdés, hogy abban a török megszállta, három részre szabdalt országban hogy lehetett megjelenni egy drámának. És, hogyha megjelent, mi ment abból veszendőbe, hogy ami megvan, az is csak éppen mutatóban van meg. Drámaíróként, nem érezhette sokszor jól magát, írja is, hogy Magyarországon a lírát tartják vezetőműfajnak. Mintha a magyar dráma évszázadok során nem termett volna - tényleg keveset termett, mert nem támogatták. Katona Józsefiek van egy nevezetes cikke, hogy mi az oka... ...hogy a játékszíni mesterség Magyarországon nem virágzik. Ez biztos. Nagyon sokfelé cikázik az ember gondolata, hogyha erről beszél. Maga a jelenség is egyszerre gazdagság és egyszerre kifosztottság. Egyszerre ellehetetlenülés és egyszerre ajándék. Mert Katona mégiscsak a sanyarú körülmények között belepusztul. Fiatalkori halála nyilván összefüggött drámaírói csalódottságával, de mégis a Bánk bán hatalmas, csodálatos ajándék a magyar patrimóniumban. Valószínűleg elmondhatjuk majd róla, amit én gyerekkoromban, Nagyváradon, a Szigligeti utcán olvastam, amikor elmentem Szigligeti szülőháza előtt. „Bölcsőd itt ringott, itt gyűlt ki az isteni szikra a művészet egén, lángoló csillag utóbb, a láng most kialudt, de kihat dicsfénye örökre, míg magyar él, neved s szent porod áldva leend.” Csupa nagybetűvel van írva a márványtáblára az emlékezés, tehát mondhatnám, azon tanultam olvasni. Amint megtanultam a betűket, nem okozott nehézséget ennek a szövegnek a megértése. A „leend” egy magyar gyerekfülnek nem idegen. Egyetlen szó zavart benne, az hogy „kihat dicsfénye”. A „kihat” szót nem értettem. Azt hittem, hogy „kihalt”, talán ott hiányzik egy / betű, de aztán megmagyarázták, hogy lehet ez, kihat, „kihat dicsfénye örökre, míg magyar él.” Tehát csak addig. És addig mindenképpen. A dráma líra is, filozófia is. Milyen körülmények között születhet, kiből lesz drámaíró? Mit kell neki felfogii a világból? 122
