Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Ambrus Lajos: Portré felhővel
Nem profilrajz állt ott, hanem egy egészen szabályos férfiportré. Olajkép - in glorioso egy valódi párducbőrös vagy hermelinkacagányos férfiút ábrázolt! És ez már egy másik, szintén fiatalember képmása volt. Sokkal kidolgozottabb, ezerszer végiggondoltabb volt, mint ama profilrajzfiguráé - amaz szinte maszato- lás ehhez képest; az egyszerűen mintha elkapkodott pillanatfelvétel volna, olyan benyomást keltő, mintha valami műkedvelő vagy kényszerből szenet ragadó grafikus snellezését kéne elemeznünk. Ráadásul épp az efféle kontúrrajzokat nagy tételekben hányta elő az apokalipszis véres kardú lovasa, vagy inkább a história mocska - ezerféle börtönrajz, láger-doku, kóterskicc formájában. Hadifoglyok, száműzöttek, bevagonírozottak, halálraítéltek, gettólakók, anarchisták, terroristák, kényszerlakhelyre űzött reakciósok, népellenségek, koncepciós perek balekjainak mindig ismerősnek tűnő tablóit - arról, hogy az ember még saját infernója bugyraiban is valamiféle palackposta-üzenetet szeretne hagyni. Valamit arról az egyszerű és megmásíthatatlan igazságról, hogy elbuktunk ugyan - de voltunk. Egy utolsó nyomot az életről. Adatként, mementóként, hogy léteztem. Szenvedtem a lövészárokban, áristomban, túszként vagy lágerban, éhhalálra vagy kivégzésre várva, olykor egészen felismerhetetlen külsőt öltve. Az olajfestmény névtelen piktora viszont finom, ritkás kecskeszakállal zárta le a körte formájú arcot. S bár a két orr, a profilrajzé és a festményé, jelentősen hasonlított egymásra, a kidolgozott képen szereplő fiatalember hosszú, finom szálú hajat viselt és egyenesen férfiszépségnek tetszett. Egész lényében volt is valami a művész-bohém extravaganciájából; leginkább a dandy Frédéric Chopin fiatalkori portréját idézte; a mandulaszemek olyan lázas-beteges fényben izzottak. Mindezekkel együtt a képet pásztori, szinte Ida-hegyi ihletésű béke lengte körül, vagyis hellén harmóniák a romantikus drapériák redői közt. Semmi tettvágy, semmi ugrásra kész, túlpörgetett energiák. (Öreganyja itt már nem beszélt neki - leginkább valami nehéz, szenvedélyes sóhaj-féle hagyta el makacsvonalú száját.) ,Jelletne tiszta, becsülete mocsoktalan, honszerelme ábrándszerű. Általában az egész emberben sok túlvilágias, sok olyszerű volt, ami bárkit is önkéntelenül csatolt hozzá” - mondta róla nehézkes jellemzéssel kortársa, amit az Öreg Kutya csak nehezen értett meg. De valóban, a képből akár az égi Pads Decit is kiolvashatta volna a gyanútlan szemlélődő, ha egyszerűen csak ennek a vizuális élményének adja oda magát és szimpla illusztrációként értelmezi a kacagányos úri-szittyát a maga finom arany empire keretében. Pedig egyáltalán nem angyal - sőt, egy harcias gárdista, egy istencsapású royalista, de végül is egy tőrőlmetszett republikánus nézett vele farkasszemet égő szemekkel! Akinek hosszadalmas hűtlenségi pere során azért nyírták le a képen látható művészi Chopin-haját, hogy könnyebb legyen fölakasztani! Mert egy poten- cionális komisszár, mondta ki a haditörvényszék - majd a legendárium szerint baj- társát-elvtársát-sorstársát karon fogva, hatalmas szivarral a szájában, élénk, sőt hangos beszélgetésekbe bonyolódva ballagott saját bitófája alá. Ott szinte vidám mozdulattal tette nyakát a kötélbe - így kell halni a hazáért, gondolta az Öreg Kutya és mutatta a szivarozós gesztus; és hát ez nagyjából rendjén is volna a Felhőrémek országában. 7
