Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Kilián László: 3. Allegorikus metszéskár

a kifordított öltözék szélén. Sokat sejtető a bal mell fedése, a jobb dombocska viszont szabadon kerekül, szeme kemény, fényes gombocskája. A mellkas és a nyak nekünk, nézőknek fényeskedik. Armidia jobb keze visszahajtva, hogy az uj- jai közt vigyorgó bimbót orrához közelíthesse, könyökhajlatában a kibontott ru- haváll és -ujj.

Arca, feje eszményien arányos. Álla kicsiny, állíve hegyesen fut apró füléhez és nyakinához. A vízszintes bemetsződés a szája alatt csak oly kívánatos távolságban, mint amilyen rövidre szabott vágató a két ajak: az alsó teltebben egy ívvel, a felső szelídebb két hullámmal keresi a maga enyhe pírját. Járomcsontja szinte elvész orcája kecses ívében. Orrháta egyenes és alig-alig ha félujjnyi lehet: vége hegyes, a cim- pák érzékiek és nyújtottan kerekednek, de az orrnyereg szélesedő, mélyebben benyomuló. A szemhéj - mint mondám - a szemüldekkel és az ő ívével a leányzó fő-fő ékessége. Ezek között hajlik és bomlik a szép, nyílt homlok a mellé simuló halántékkal két felöl.

Haja feszesen hátra fésülve, fentebb szigorúan összefonva, melyre a mester még mezei virágokból font koszorút is tett mielőtt az utolsó momentumot, a sarkosan és hegyesen felgyűrt, sima díszsálat tartó bal felkart és a most állványon nyugtatott túlsó, árnyékba hagyott kezet beállította volna. A bal persze egy kutyafejen pihen majd a metszeten.

Ez az egész test úgy terül szét, itt és majdan a képen, ahogy illatpára-ködök felhői bomlanak szerte a vágy kiszabadítására rendelt helyeken. Terül csak terül Armidia ott az ablak mellett, a metsző papírjain. Készül az ámulatba ejteni hivatott rézkarc alapja. Készül, de közéig a vész.

Armidia egyre szebb. A mester az ábrázolás folyamatának mind teljesebb kibontása kedvéért új illatszerért kénytelen szaladni modelljének.

Ambrát hoz.- A jó ámbra pont jó a patchuli után. Ez olyan, ami megtart szépnek, rögzíti bájaidat. Az esendőségtől ment tisztaság jele e illathordozó szer. Inmaculata leszel Ar- midiám.

Már Thales is megmondta: magnetikus képességekkel bíró szagszerszám, egyesítve benne az arany és ezüst. Belehullámzik a fejed és már egybekapcsolódott lelked, csáberőd és a mennyei szelleme.- Oh, mesteruram, való igaz, ez az unalmas szürke bogyó szerfelett igézőn kel- lemkedik illatával.- Nocsak, miféle emelkedett beszédbe merészeled ártani magad, leányom?- Bizony elragadtatom magam, mert apám azt mesélte, hogy a múltkorjában a tenger habján, kinn a tonhal-szapora környéken két hajóhossznyi fekete nyálkát fölöztek le a hullám hátáról és bíza csudabüdös anyagot bírnak szarni a cetek.- Ugyan-ugyan, szagold csak, ez már meg lett gyalogítva az asszony szegletek és nyakak méltó magasztalására.- Akkor pöttyintsen egy szemernyit ide az ujjamra.- Mit éktelenkedel, leány? Egy: maradj úgy, ahogy beállítottalak, hogy a legfinomabb részleteket is papírra vonhassam! Kettő: ez majdnem annyira drága, mint a cetvelő.

Már fel is venné durcásabbik arckifejezését a szépült Armidia, mikor menten be is következik a baj.

94