Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Feltehetően az előttes estén sok családban felvetődhetett a hamleti kérdés: bakancsban vagy mezítláb? Ez itt a kérdés! A józan paraszti ész a csupaszság mellett döntött. Biztosan nagy bajban lehetett a rendező. Mégis csak el kellett döntenie, hogy lehet-e mezítláb meghódítani a boldog jövőt. Raktak bennünket ide, raktak oda, de a mezítlábasok csak nem szívódtak fel. A csongrádi moziban nagy ováció fogadta akkoron a néhány másodperces szocialista futást. Ott a Pisti, ott a Józsika - kovácsolódott össze a nézősereg boldogan vivátozó élmény teremtette közösséggé. Aztán a „felismert” vagy a Józsika volt, vagy nem! Ezt a filmkockát láttam újra, akkor, abban a moziban. Kezdetben döbbent, meredt szemekkel bámulva, majd fulladozva a múltat magunk mögött hagyok nyerítő röhögésével. Amit, akkor a csongrádi moziban a felismerés élményétől zaklatottan - mert természetesen én is „láttam magam” - észre sem vettem, ott és akkor me- mentóvá vált: a gyerekcsapat térdtől felfelé futott. A szocialista vágó, vagy az éber cenzor egy merész huszárvágással eltüntette a különbséget ember és ember között, illetve bakancsos, szandálos és mezítlábas között. Láb nélkül is lehet a jövőbe rohanni, de szemüveg nélkül nem. Anyám arra lett figyelmes, hogy úgy repdes a szempillám, mint a kétségbeesett szürke veréb sérült szárnya. Osztálytársam, Csaba anyja, a szemorvos férj szemorvos felesége megállapította, hogy szemfénytörésem van. A család döntött: megyünk Szegedre szemüveget venni. Az apám szerezte, alakulata nagy Csepel teherautójával elindultunk meghódítani az Alföld egyik fővárosát. A másik természetesen Debrecen, de az messze volt. Anyám, mint a szorgos méhecske begyűjtötte az adatokat, felkészülve vártam hát, hogy hódoljak Dankó Pista emlékének, megcsodáljam a Dóm teret, megsimogassam a szőke Tisza buksi fejét, s lapos kavicsokat is gyűjtöttem, előre örömködvén, hogy kacsázni fogok. Akkor már több mint egy hete, esténként Móra Ferenc és Tömörkény István meséin aludtam el. Az autókázás évtizedeket átívelő, maradandó nyomokat is hagyott maga után. Az akkor már áldott állapotának utolsó szakaszát morzsolgató anyám a sofőrfülkébe kapaszkodván becsippentette kezét, s tenyere külső szélén egy csúnya nagy vérömleny keletkezett. Neki elmúlt, az öcsém viszont ma is viseli anyai örök hagyatékként a barna foltot a keze fején. Szeged, ahhoz képest, amit tudni véltünk róla, kicsinek és elhanyagoltnak tűnt. Ráadásul hiába keveregtünk jobbra-balra - sofőrünk is idegen volt a tájékon - csak nem bukkantunk egy fia OFOTÉRT boltra sem. Dédanyád, kedves Katám - mert mégiscsak ő volt az ész ebben a kompániában-, leszállva az autóról, egy arra haladótól óvatosan megkérdezte, hogy vajon melyik városban vagyunk. Feltehetően furcsán nézhetett rá a kérdezett, de azért csak kiderült, hogy Kis Irén mégiscsak a lényegre tapintott. Szeged helyett kicsi, de elszánt csapatunk Szentes települést vette be. A kocsiparancsnok apám, szokás szerint ismét elnavigálta magát, s a bakapilóta - gondolom én - kuncogva teljesítette a főhadnagy elvtárs által megadott manővereket. 54
