Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

A tömés, amelyért könnyeim árjával fizettem, két hónap múlva kiesett, s mert evés közben történt, le is nyeltem

Az érzet később megkapta a maga betűköntösét is egyre táguló tudatomban: „Verbális agresszió”.

Persze, nem zárom ki - miért is tenném -, hogy a doktor úr, a „nem baj kisöreg, nem fáj az annyira” bágyatag fordulatot akarta csupán „szocialista módon”, cifrázni. Az is elképzelhető, hogy a hithű elvtárs, a hithű elvtárs fiát biztatgatta, ahogy az a „kommunisták összeforrott családján belül” illik. Esetleg éppen az akasztás előtt. Végül is mindegy ma már! Akkor is mindegy volt! Nekem fájt, nem neki.

Haragszom Csongrádra? Inkább tisztelem őket! A. Jenőnét is. Csabát is, Ákost is, D. Jancsit is, hiszen hozott anyagból dolgoztunk, ahányan csak voltunk.

Csaba, amúgy Pityu mellett, a legjobb barátom volt.

Bozambó, Ruha Gyuri, Hírt Gyuri, Szimat Gyuri, Vas doktor, Makai őrmester, Tin- csi, Gabika.

Nevek tömege tör fel az emlékezetraktár mélyéből. Bozambó volt az alakulat politikai helyettese, Ruha Gyuri a hadtápos, apám közvetlen helyettese, Szimat Gyuri a seszínű hajával és peckes járásával az elhárító, Hirt Gyuri a tipszli, a hírszerző, Makai a gépkocsivezetők atyaistene, Tincsi a vastagon kifestett szájával, hatalmas virágokkal mintázott ruháiban, harsogó nevetésével, óriási, de arányos termetével - Fellini filmjeiből köszöntek rám később másai - Makai felesége. A velem egyidős pulykatojás Gabika, Ruha Gyuri és Ruha Gyuriné származéka, a Nemke. Szívből megvetettem ezt a nyávogó (!) libát.

Apám közvetlen kollégái, s az ő tartozékaikkal a „hivatalos” baráti kör.

Ok voltak a vendégeink az Újvári házban a nyári verandán. A vendégségek idején Erzsiké néniék a ház végéhez ragasztott nyári konyhában húzták meg magukat, szinte levegőt sem véve. Apám büszkélkedni akart velem. Napokon keresztül tanultam Sztálin esküjét, amit Lenin sírjánál mondott el hajdanán. A vacsora után, borozgatás közben - apám szívére hivatkozva soha nem ivott - került sor a produkciómra. A főhadnagy elvtárs a Sanyi csárdában tanult társalgási hangnemben konferálta be élenjáró úttörő fia elkövetkező mutatványát. Mintha az együttesen elköltött estebéd után desszertként hol Lenint, hol Sztálint, hol Marxot citálnék.

„Esküszünk Neked, Lenin elvtárs” - zúgott a késő délutánba az ifjú bolseviki hang. Aztán, hogy a megszokott fordulattal éljek: a többi néma csend! Egy büdös szó sem jutott eszembe. Fogalmam sem volt abban a minutában, hogy mire esküdött meg Sztálin elvtárs Lenin elvtárs sírjánál. Nem ismertem akkor még a híres sztálini mondást, de a szelleme már megérinthetett, mert úgy cselekedtem, ahogy ő is tanácsolta elvtársainak. „A nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket!” Én is győztem! Átszakította a gátat a szavak meglódult árja: „Esküszünk Neked Lenin elvtárs, hogy hűek leszünk Hozzád!” Vagy háromszor biztosítottam a nagy bolsevikot Sztálin nevében örök hűségünkről.

A siker frenetikus volt. Az óriási termetű Bozambó a bortól is megizmosodva felkapott és feldobált a levegőbe, majd az ölébe vett, s elcsukló, de mégis elszánt han49