Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Az úgynevezett készségtárgyak hármasai - esetleg négyesei - még érthetők is vol­tak. Rajzolni sohasem tudtam, mutálnom sem kellett, eleve fals hangom - s hallás- talanságom - magyarázzák teljesítményemet. A kötél vagy a rúd tetejét a mai napig sem láttam meg szemközeiből, a saslengés meg a tigrisbukfenc csatakos álmaim visz- szatérő fenyegetései holtomiglan. Az viszont már rejtély, esetleg nagyon is érthető (!), hogy fogalmazásból, szám­tanból és olvasásból is négyesem volt. Budapesten és Győrben hozzászoktam, hogy a tanító nénik általában véve sze­rettek. Én is őket, ha másért nem, hát azért, mert fiatalok voltak, s nekem szépek. A. Jenőné örökké pelyhedző, szőkésbarnás kis helyre bajuszkájával, öreg volt - leg­alább negyven éves - és csúnya, s aligha szeretett. Bár, ki tudja? Az angyalföldi kocsma valahai kis zsenijét akkor egyáltalán nem viselte meg kü­lönösebben osztályzatai feltűnő romlása. Elfogadtam minősítésemet, s gond nélkül szürkültem bele a nagy csongrádi semmibe. Viszont továbbra is lelkesen olvasgat­tam. Mindent, ami a kezem ügyébe került Ki hinné? Szinte pirulva mondom, de ek­kor jutottam túl Vaszary Gábor: „Tíz deka boldogság” és Zilahy Lajos „Két fogoly” című művén. Becsületemre mondom Kedves Katám, arra még nem vetemedtem, hogy sze­relmes verset is írjak, de Vaszary és Zilahy könyvei után érett embernek éreztem ma­gam, s gyanakodva tekintettem mindenfajta nőnemű lényre! Ágica kivételével. A. Jenőné mellőzött engem, bizony ám! Hiába kalimpált elsőként a kezem a leve­gőben egy-egy kérdése után, ő akkurátusán átnézett rajtam, s megvárta, míg a két kedvence közül - D. Jancsi egy özvegyasszony, vagy B. Csaba a helyi felkapott szem­orvosnő egyetlen csemetéje - az egyik nem jelentkezett. Hozzájuk tartozott har­madikként Ákos, Csaba unokatestvére, akit évtizedekkel később örömmel üdvö­zöltem, mint múltam egy felbukkanó alakját a Rákóczi úton. Újra érezhettem a lesajnáló fölényt, talán a megvetést is, a lekezelést mindenképpen, amint a felülről lefelé nyújtott, csuklóban megtört, lefittyedt tenyerét, kézfogást imitálva a tenye­remhez érintette, aztán szót sem váltva egymással tovább sietett, otthagyva arcomon a bamba mosollyal. Azt gondolom el-elmélázva: - Csongrád városában akkortájt - talán, mégis in­kább a Magyar Néphadsereg főhadnagyának a fia voltam, s nem a valahai mozis, Winklerek unokája. Apámat talán nem, de a főhadnagyot a csongrádi láthatatlan elit, mégis meg­vethette, vagy ha ez nem is lett volna igaz, be nem fogadta! Kérdés persze, s erre soha nem fogom már megkapni a választ tőle: egyáltalán törekedett-e rá? Azt hi­szem nem nagyon. Megfizettem apám rangjáért a csongrádi iskolai fogorvosnál is. A kötelező iskolai szűrésen a doktor úr felfedezett egy lyukas fogamat. Hátul. Első fog még, kihúzhatta volna. Nem tudom ma sem, milyen európai színvonalú kezelésben részesített, de va­lami bilinccsel összefogta fogcsonkjaimat, s szájpadlásom belső lágy részét a fúró for­rósága megpörkölhette. Folyt a könny a szememből. A fájdalmat, amelyet nyilván­valóan felfokozott a rettegés, ma is pontosan érzem. S a szavait sem tudom felejteni: „AMagyar Néphadsereg tisztjének a fia nem lehet gyáva!” 48

Next

/
Oldalképek
Tartalom