Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Anyám, éppen a boltban volt - feltehetően a szokásos kálváriáját járta a kenyérért, mást úgyse nagyon vásárolhatott - onnan ráncigáltam hazafele, s üvöltöztem lankadatlan szorgalommal a malac sivítását keverve az ótvaros macska nyávogásával: „viszik a bútort, viszik a bútort!” Az általam konstatált esemény - mondhatnók úgy is - köznapi volt. Újváriék megint nem teljesítettek valami beszolgáltatást, s jöttek a foglalók! Most éppen a bútorok kerültek sorra - jobb híján. „Tudod Sánikám - mondta évtizedek múltával anyám - nagyon kegyetlen, rossz világ volt akkor. De rendes emberek akkor is voltak. Próbáltam én győzködni a fináncokat, hogy legalább a székeket ne vigyék már el a gyerekek alól, legalább az ágyakat hagyják már meg ezeknek a szerencsétleneknek, de ezek csak legyintgettek: „A törvény, az törvény, a beszolgáltatás, az beszolgáltatás!” Ott sírdogáltunk szegény Erzsikével, amikor az egyik finánc a szeme sarkából beintett a konyhába. „Ha maga vállalja, hogy a kulákék eladták volna már a bútorokat maguknak, akkor nem foglalhatnánk!” Azonnal igent mondtam. „Papír van róla?” Anyámnak, hogy úgy mondjam, nem kellett kétszer csengetni. A hátsó szobában hamar megszületett az adásvételi szerződés, némi dátumstilizációval. „Hát akkor maradnak a bútorok elvtársnő” - mondta az egyik egyenruhás, a másik egyenruhás feleségének. 1951 telén már disznótorra voltunk hivatalosak a közös konyhába. Ott ültek a konyhaasztal körül a háziak mellett az ugyancsak kuláknak minősített rokonok is. A dadogó, bepisilős Kuksi apástól-anyástól, Janika rövidebb jobb lábával a háború maradandó emlékeként, s azzal a tudattal, hogy neki ügyvédnek kell lenni, különben nem él meg. Ott kente össze magát a hurkával Jancsi és Satykó, a nálam két évvel idősebb ikergyerekek, az egyik az apja, a másik az anyja keze ügyében, mert ezekkel nem lehet bírni. S díszvendégként az asztalfőn ott virított a főhadnagy úr és felesége, Irénke. Ott ültünk, kedves Katám nagyanyáddal a moziban, s jókat szórakoztunk Bacsó Péter filmjén, A tanún. Szeretek nevetni, szeretem jól érezni magam, s a pillanat adományát nem adom azonnal a ráció martalékául. Ráér az később is. Nem érdekel, hogy Dániel - Rajk életben marad Bacsó műremekében, s az sem, hogy Pelikán teste szinte összeforrt a villamoson Virág - Péter Gábor elvtárséval a boldog kádári an- tivilágban. Arra a másfél órára elfogadom, hogy a múlttól nevetve illik búcsúzni, s a nevetés akkor is lehet harsány, ha hamis a vicc! Most a Dezső a fontos! A moziban a Pelikán család a kommunista rimáiénak megfelelően öli meg Dezsőt. S a kép szíven üt. Ekkor értettem meg, hogy én is ettem Dezső testvére, hurkává nemesült húsából! Hát ezért kellett ötpercenként kirohanni valamelyik gyereknek az utcára, hogy nézze már meg: jár-e valaki arra? 45
