Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.
Ha ezt egy nappal előbb mondja nekem, beleírtam volna gilelsziádámba. Lett volna helye, ámbár e nélkül is elég sok idegen okosságot szerkesztettem egybe a számomra teljesen ismeretlen Emil Gilelsz, meg az alig ismert zongora-irodalom előző esti parádéjának a méltatása céljából. Más alkalommal is szívesen beszélgettem Devecseri Gáborral. Jó évtizeddel idősebb volt, de a korkülönbség, meg a rangkülönbség ellenére is mindig baráti tónusban tárgyalt velem. Összefutottunk a szerkesztőségi folyosón, vagy értekezletek szüneteiben fedeztem fel nagyon jól szabott alezredesi uniformisát és Rárakódtam a közelébe. Lehet, hogy voltak irigyei, mert egyazon időben töltött be szerkesztői funkciót a katonapolitikai újságnál, irodalomtanár volt a katonai akadémián, titkár az írószövetségben és persze népszerű költő és műfordító. Kellően vonalas is volt, vagyis megfelelt a politika elvárásainak, ámde mindezzel együtt elegáns intellektusként viselkedett, merev káderek között valóságos úriembernek hatott. Egy versét sem olvastam, de mondták, hogy leghíresebb költeménye a tervgazdálkodásról szól s egy alkalommal megdicsértem, hogy micsoda truváj - trouvaille - ezt a témát a poézis világába emelni és ott megénekelni azt, hogy a tőkének nincsen terve, játékkocka-vetésből épül az a sötét világ, míg a mi szocialista életünk a párt által tudományosan kidolgozott álmok szerint fejlődik szüntelenül. Ügy ámult rám, akárha a világot látná megszületni. Mind a harmincnégy fogát kimutatta. Fejének dacos, talán kényszermozgásos kis rándulásával szép homlokába billent egy bogárfekete hajtincs. Vállamra tette a kezét, mintha lovaggá akarna ütni, miközben elmélyül ten tanulmányozta arcomat. „Nem akárki vagy!” - mondta némi kutatás után. Vélhettem volna ezt sértő megjegyzésnek is, de korábbi tapasztalataim azt sugallták, hogy pozitív jelűnek fogjam fel a közlést. Nem az vagyok, akinek látszom, hanem - több. így gondolhatta Devecseri. En is így gondoltam. Irigyei közé tartoztam, de nem a jelenét, hanem a gyerekkorát szerettem volna magaménak. Hírlett, hogy csodagyerek volt, amiben hasonlítottunk, de hatalmas mértékben különbözött az ő szüleinek és felnőtt környezetének szellemi pompájától az én imádott, de tanulatlan felnevelőimnek a világa. Ö már egyetemi felvételije előtt megtanulhatott latinul, görögül, angolul, talán más nyelven is, meg sok egyebet magába szívhatott a körülötte rajzó, sok okos és művelt embertől. Bármit nem tudott, mindig akadt valaki a közelében, aki tudta, vagy a forrást ismerte, ahonnan meg lehet tudni. Hej, ha én is olyan környezetben születtem volna csodagyereknek! És aki olyan bokorban születik, az a későbbiekben is élvezheti annak előnyeit. Apró és mulatságos, de hiteles bizonyítéka mutatkozott ennek egyik csevegésünk során, amikor Vak Bottyánra terelődött köztünk a szó. Kitűnt, hogy a nevén kívül hirtelenében semmi valódit nem tudunk róla. Devecseri szobájában voltunk s pillanatnyi bosszankodás után felhívta telefonon Hegedűs Géza nevű, élő lexikon hírében álló barátját, aki a kérdés elhangzása után rögtön mondta, hogy kuruc generális, a Rákóczi szabadságharc egyik legendás vezére. Eltartotta magától Devecseri a telefont, úgy, hogy én is hallhattam az enyhén rekedt és raccsoló hangon sorakozó információkat felmenőkről, vagyonról, kikeresztelkedésről, csatákról, kitagadásról. Még beszélt, amikor beleszólt a telefonba Devecseri, hogy drága Gézám, köszönöm, de jöttek hozzám. 7
