Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.

- A szinergizmust kérdezi?- Azt, azt! Mi az magyarul?

A páterhez fordult, beszéltek valamit, aztán azt közölte velem, hogy ez vallásos meggyőződést fejez ki, amely szerint az ember megtéréséhez az isteni malaszton kívül saját közreműködése is szükséges.- Ez az! - kiáltottam. - Mondtam is már magának ezt a szót! Akkor mondtam, amikor Dimitrov-mauzóleumánál várakoztunk! Emlékeznie kell rá! Akkor meséltem, hogy a Gilelsz nevű, Sztálin-díjas zongoraművész előadásáról méltatást írtam katonakoromban, amit maga Gilelsz köszönt meg egy fényes estély alkalmából és akkor mondta a jelen lévő Devecseri Gábor Kossuth-díjas költő, aki alezredesi rangban dolgozott velem együtt a katonai újságnál, hogy benne volt a munkámban a szü- nergézisz. Vagy az efféleség.

Miután befejeztem lelkendezve előadott közlendőmet, a tolmácsnő figyelmeztetett, hogy nem arról beszélek, amire a hozzám intézett kérdés vonatkozott. Egyetértőn bólintottam, de az emlékezés hatalmas élménye annyira elragadott, hogy hir- telenében nem jött értelmes szó a számra. Darabka ideig csak meredtünk egymásra, aztán meg közösen bámultuk a szerzetest, aki előhúzta fekete csuhája redői közül csontos kezeit és imára kulcsolta. Szép volt.- Akkor hát - vette fel a fonalat határozottabban a tolmácsnő -, mondana nekünk pár szót arról a Gellért-hegyi eseményről? Érdekelné a pátert a maga küzdelme és szenvedése, amit azért folytatott, hogy Isten közelségébe jusson.

Ha őszintén kellett volna felelnem, nem tudtam volna mit mondani. Az istenhit közelében éltem gyerekkoromban, mert a református elemi iskolában kötelező volt a hittan. Miként egyéb tárgyakban, ebben is kitűnő voltam. Gondolati megközelítésről azonban abban az életkorban még nem lehetett szó, az érzelmi közelítés pedig vegyes. Volt idő, amikor szívesen mentem templomba, mert élveztem az ottani harangozói, számrakói, kántálási, orgonafújtatói szolgálataimat. Miután azonban kinőttem belőlük, terhes lett a kötelező vasárnapi templomba menés. Vagy focizási vágy vonzott alkalmi játékterekre, ahol többnyire lyukas zoknikból készült rongylabdák, kiselejtezett teniszlabdák, meg kisebbektől elorzott pettyes gumilabdák jelentették az eszközt az izzasztó, bokaficamító küzdelmekhez -, vagy otthoni tennivalók miatt kellett a templomba menést kihagyni. Gyakori volt, hogy könyörgés után sem kaptam felmentést az otthoni munka alól, s akkor egyszerűen elszöktem a templomba. Nem a hívő lélek Istenhez igyekvése okán tettem. A valódi cél a játék, a komázás volt, meg a lányok utáni leskelődés, amikor annak is eljött az ideje.

Harmadik elemista koromig szokás volt otthon az étkezések előtti és utáni pár soros ima. En is, a két évvel idősebb Mária is, tanultunk ilyeneket az iskolában s családunk egyetlen, őszintén és buzgón istenhívő tagja, a drága Ágnes tartotta perma- nenciában, hogy ezeket mindig el is mondjuk. Sőt, hosszabbakra is megtanított bennünket, azok némelyikére, amelyeket diakonissza kurzusa idején tanult.

Telente, amikor nem volt estébe nyúló mezőgazdasági tennivaló s az állatok rendbetételével is hamar végezhettünk, lámpagyújtás után szívesen olvasgattunk váltva és fennhangon Máriával. Ágnes nem olvashatott, mert gyenge volt a szeme, nagymamám hamar elaludt s így írástudatlan nagyapám volt leghűségesebb és legfigyelmesebb hallgatónk. Olvastunk a Bibliából, iskolai történelemkönyveinkből, de sorra került az általam Dorogi tanító úrtól hozott népi írók műveinek némelyike is.

4