Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Ilia Mihály: beszélgetése Géczi Jánossal (részlet)
Kárpát-medencében, a XX-XXI. században egy faluról városba csöppent, protestáns család fiúsarjában megnyilvánulhat. Ez a létezési tér meglehetősen tág. Sokak számára gyanúsan az - a kis terrénumok korában élünk, mind a tudományban, mind a művészetben és a magánszférában. Talán csak a politikai létezés tere másféle - de attól mindenkor elhatárolódtam. Mégis, a kalandozások és ténfergések voltak - a nyilvánosság számára - a leglátványosabban követhetők, a sikert jelentőek, a legelfogadottabb elmozdulásaim. Olvasóim és a kollégáim érezhetik, hogy a nagyon távoli területekre tett látogatásaim mégiscsak egy erőtér (a humán létezés) hatása alatt alakulnak így vagy úgy. A tematizált kötetekben - akár a képversekében, a versciklusokéban, az általad említett, darabosságukkal tüntető próza-vers-esszé határán működő, rövidüléses prózákban - a tépésdarabokból, fecnikből összeszervezett könyvekben is mindig a szabadságra, a függetlenségre vágytam. Az anyagszerűség vágya van ebben, az, amely a maguk másféle módján Weöresnél vagy éppen Szabó Lőrincnél kiteljesedik - hogy a kortársaimat itt ne említsem. S érdekes, hogy a műveken belüli folttechnikának- az avantgarde metodikának és esztétikának - feltűnőbb volt a fogadtatása. Vagy jobban rá lehetett az alkotási eljárásra érezni, mint a hasonlóan szerveződő ’életmű’re? Semmi vágyam nem mutatkozott és nincs most sem arra, hogy literátorként szervezzem azt az életet - a sajátomét -, amelyben nem pusztán literátorként élek. A hagyományokba belejegecesedett magyar irodalmi életvezetéshez, pályaszervezéshez, írósághoz nincs affinitásom. Már csak epizódnak tekintem, s büszke vagyok arra, hogy annak idején a bölcsészkar dékánja a TTK-ról nem vett át Szegeden a bölcsészkarra. A bölcsészek óráira azonban jártál. Elég sokra. Elozzád is. Régészetet is hallgattam. Továbbá etikát. Neveléstudományt - amelyet akkor pedagógiának neveztek. Onnan, az ideológiai-politikai tudomány- megjelenítődés miatt gyorsan el is menekültem. S ezt a lazaságnak tűnő, a diszciplínák közötti kóválygást nem mindenki vette jó néven. Antropológiai tárgyú szakdolgozatomat Farkas Gyula professzor tanítványaként készítettem. A biológusságomat máig vállalom, tulajdonképpen ezen ismereteim alapján formázódott meg az évtizedek alatt valamennyi kenyérkereső foglalkozásom, ez építette föl szabadságom díszletét. Innen származik a lassan elapadó tudásom, de még az is, ami a szerkesztői ambícióim irányát is kijelölte. Szegeden sok mindent ellestem, megtanultam, éppen Tőletek. Hogy a mentalitásunkban hitelesnek kell lenni. Hogy nem csupán annyiak vagyunk, ami a pillanatnyi megjelenésünk illetve a közösségi megjelenítődésünk. S Tőled a legfontosabbat: az irodalomból nem szabad élni. Ez a mintakövetés nagy-nagy szabadságot adott és jelentett. Ami marginalizálódást is okoz(hat) persze. S miért ne lehetne az irodalmon kívül rekedtséget konstrukciónak látni, miért ne lehetne annak előnyeit érzékelni és használatba venni? Ez a kívül maradás kezdetben nem lehetett se tudatos, se vállalt. Csak következmény - amely okainak feltárulásával már az eredménye is kiszámíthatóvá válhat. A Vadnarancsokat még azért írtam, hogy megmutassam, a biológiai tudást direkt módon be lehet emelni az irodalomba. A Vadnarancsok a devianciák tematizálására 3
