Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Borbély László: Kikötő délutáni napfényben

egy olyan íróra, aki hasonlóképpen szemléli a létet. Ehhez azonban olyan fiatalemberek kellenek, akik valamilyen mértékben szellemi rokonuknak tekintik őt. Túlzott illúzióim nincsenek. Látom, hogy milyen irányba halad a kortárs irodalom, ma elsősorban nem az igazit, a valódit kell ábrázolni, de azért bizakodó vagyok. Bulcsu tanított meg arra, hogy a könyv nem azonnal hat, hanem lassan, néha túlságosan is lassan - fejezte be D. Nagy Imre, és noha lett volna még bőven kérdésem hozzá, engedtem, hogy átmenetileg bezárkózzon némaságába.

Mialatt néztük a Balatonon tovatűnő vitorlásokat, óhatatlanul Bertha Bulcsu egyik alakmására, Lintre gondoltunk: „Pontosan tudta, hogy egy átlagvitorlázónak hogyan kell mozognia a hajón, milyen szél alatt kell a kormányhoz nyúlni, hogy a hajó előírásosan forduljon, mindent tudott. A kikötők életét egyébként is úgy fogta fel, mint egy különös színpadot, ahol állandóan folyik az előadás, és a parton bámészkodó közönségnek, akik az államnak befizetett nyaralási díjjal az egész Balatonra jegyet váltottak, nem szabad csalódást okozni. Lint napokig várt a jelenésére, s most a közeli hajóban felhangzott halk nevetés miatt úgy érezte, hogy kellékesnek nézték, vagy ami még rosszabb, dilettánsnak. Lint egész életével profi volt. Nem mellékesen, szabad idejében élte az életet, mint az emberek milliói, hanem egyfolytában, beleértve a délelőttöket, a hajnalokat és az éjszakákat is.”

Némán kémleltük a távoli horizontot, mintha mind a ketten Lintre várnánk, közben előkerült egy újabb pohár, melyet színültig töltöttünk a csopaki rizlinggel, D. Nagy Imre óvatosan lement a vöröses-barnás kövek közé és a Balatonba öntötte a harmadik pohár tartalmát. A maradékot megittuk - Bertha Bulcsu emlékére. A parton sétálva életre kelt a balatoni táj, utánunk jöttek a hegyek, kéken és feketén ragyogtak a kikötők a délutáni napfényben.

147