Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Borbély László: Kikötő délutáni napfényben

tottunk a városban könyveikből. Erre az alkalomra jelent meg Bertha írók, színészek, börtönök című riportkötete, mely nagy sikert aratott, s egyben egyfajta lökést is adott az akkori újságírásnak hasonló tényfeltáró riportok megírására. Korábban takargatott témát, tabut bolygatott meg kérdéseivel. Ismert embereket kérdezett meg börtönélményeikről. Bátorságra vallott a témaválasztás, amellyel megkereste Csurka Istvánt, Darvas Ivánt, Eörsi Istvánt, Göncz Árpádot, Kárpáti Kamiik, Kiss Dénest, Kunszabó Ferencet, Lakatos Istvánt, Mensáros Lászlót, Nagy Attilát, Tóth Bálintot, Zsombok Tímár Györgyöt. Izgalmas olvasmányt tett olvasói elé most is. Olvasmányos, ugyanakkor megdöbbentő élmények sorakoznak bennük. Később meghívtam őt egyedül is Devecserbe író-olvasó találkozóra. Jelen volt az édesapja, Vince bácsi is, aki valaha Zalahalápon tanítóskodott és Bulcsu a család legtehetségesebb szülöttének nevezte őt. „Gyerekkoromban örökké szólt nálunk a zongora, s apám énekelt. Később, húszéves korom után tudtam meg, hogy felvették a Zene- akadémia operaénekes szakára, de anyám azt mondta, vagy ő, vagy a színpad. Apám így aztán vidéki tanító, majd tanár lett.” Érdekes, hogy bizonyos írói véna fellelhető az édesapjánál is, ugyanis 21 évesen megpályázta a Janus Pannonius Társaság kisregénypályázatát. Mint pedagógus tartalékos tiszt volt, szókimondása illetve a rendszer elleni izgatása miatt bujdosásra kényszerült az ötvenes években. Még őrzi a nagyapai ház pincéjének boltíves fala azt a maltercsíkot, ahol be volt falazva, nehogy az ávósok rátaláljanak. 1957-ben rehabilitálták, közel hetvenéves koráig tanított Tapolcán. Túlélte a fiát. Bertha Bulcsu összesen három író-olvasó találkozón volt a vendégem. A Gyurkovics Tiborról szóló monográfiám írásakor interjút készítettem vele is és annyira lekötött a társasága, hogy még a fehér bor iránti ellenérzéseimet is elfeledtette velem. Jó volt vele beszélgetni, kérdező és hallgató egyaránt feltöltődött a kedvesen anekdotázó író élményei hallatán. Nagyon hiányzik, akárcsak a többiek, Gyurkovics, Hernádi, Lázár, Galsai és mások, akik már nem lehetnek velünk.- A monográfiát tekinthetjük egyfajta hiánypótlásnak is?- Dacból írtam meg. Keszthelyen, a könyvtárban kezembe vettem egy kortárs magyar irodalmi kötetet, csak úgy kíváncsiságból lapoztam bele. Érdekelt, hogy vajon mit írnak azokról a szerzőkről, akikhez személyes ismeretség is fűz. Elsőként Gyur- kovicsnak akartam utánanézni, mint kiderült, a szerkesztők mindössze egy képaláírás erejéig tartották fontosnak a személyét, a fotón mások társaságában volt látható. Ugyanez történt Bertha Bulcsúval is, akit egy temetésen fotóztak le másokkal együtt. Ez kihozott a sodromból. Visszatettem a könyvet a helyére. Benéztem az igazgatónőhöz, akit ismertem régen, a feleségem iskolatársa volt. Először neki említettem, hogy ez a helyzet méltatlan, különösképpen Bulcsúhoz, akiről még monográfia sincs. Amint kimondtam, máris megfogant bennem az ötlet: mi lenne, ha írnék róla is egy hasonló könyvet, mint Gyurkovics Tiborról. Bulcsu emlékkönyvének szerkesztésekor ugyanis nem volt célom életművének teljes feltérképezése, igényes irodalomtörténeti értékelése és összegzése, csupán egy ember felidézése, egyéni élmények alapján életpályájának egyes állomásaira történő visszaemlékezés a kortársak által. Az igazgatónő azzal biztatott, hogy ezt a tervet bizonyára támogatná Balatongyörök illetve Nemeskeresztúr önkormányzata is. Elkezdtem újraolvasni a könyveit, antikváriumokba jártam, „vadásztam” a hiányzó műveire, rend142