Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal
Számos egyfelvonásosára, rádióra írott drámai novellájára emlékszem, amelyek már a világ vége jegyében íródtak. Például, egy színház felrobban, a Te Imre, itt valami ketyeg című darabjában. Ez a nagyon is válságban éló' emberiségről szól, mintegy Madách utolsó felvonásának újrafogalmazása, hogy mi lesz velünk? Madách Az ember tragédiája óta a magyar drámairodalomban miért ne tekintsük magyar hagyománynak azt, hogy helyi tapasztalataink, történelmi viszontagságaink eredményeképpen a drámában megpróbálunk közelebb kerülni az emberiséget fenyegető végveszélyhez. A magyar drámának Madách óta ez a hagyománya. Ez az út számunkra járható. Számomra is járható. Valóban van egy kis egyfelvonásosom, amely variációként született a Madách-mű utolsó előtti képéhez: a Bál után. Az eszkimó szín mintegy a függöny mögött folytatódik tovább az eszkimókkal. És van egy másik darab, amit említett, a Te, Imre, itt valami ketyeg. Ez az Imre utal egy kicsit az én drámaírói rossz sorsomra, mert a számomra legnagyobb magyar színésznek, Sinkovits Imrének írtam ezt a szerepet. Két szerepben gondoltam rá, és egyiket sem engedték neki eljátszani... És másnak se nagyon. A másik a Zsenik iskolája volt. Évtizedekig nem lehetett játszani. Külföldön ment. Tudok mutatni plakátokat. Avignon- ban két különféle bemutatója is volt. Magyarországon nem sikerült. Sinkovits csak felolvasóestjeimen mondta el. Betéve tudta. Egyszer egy beszélgetés során mondja: Olyan messze van még az a kor, amikor Lear királyt játszhatom, pedig úgy szeretném már játszani. Fiatal volt még, ebből is látszik, hogy milyen rég lehetett ez a beszélgetés. „No - mondom - írok majd neked egy olyan darabot, amelyikben megcsinálhatod a vihar jelenetet”. - „Igen, igen, azt szeretném megcsinálni, az mindig izgat, hogy oldjam meg a vihar jelenetet.” És akkor, más indíttatásokból, Kairóban járva bevittek egy színházba, amelyikről kiderült, hogy kapott valamelyik terrorszervezettől egy levelet. Felrobbantják a színházat, hogyha továbbra is játsszák azt a kommunista Brechtet. Ezzel a tudattal ültük ott végig az előadást, folyton a vészkijárat felé nézve, hogy mikor robban a bomba. Tehát innen jött az ötlet, hogy a Lear királyt úgy játsszák el, hogy a szereplők tudják, hogy valahol ketyeg egy pokolgép, amit elrejtettek a színházban. És akkor tudja a színész az igazi mondanivalót kihozni a Lear királyból. Erről szól a darab, mondanom se kell, hogy írtam ezt is vagy húsz évvel ezelőtt, főiskolai vizsgaelőadáson, és televízióban szerepelt, külföldön is, Magyarországon színpadra nem került. Hogy Sinkovits Imre, akár az egyiket, akár a másikat eljátssza, erre valahogy nem adott módot a magyar színházzal foglalkozó politikai felsőstruktúra, színház körüli struktúra, és maga a színház. Irt arról az esszéiben, hogy sok drámája készült asztalkáknak, ez némelyiken olyan értelemben meg is látszik, hogy egy-egy kis esszét, vagy novellát is írt hozzá, amilyeneket persze Németh László is írt, de ezek nem levél alakban, hanem elmélkedés formában vannak megírva. Tudjuk, hogy 1957-tól megfosztották állásaitól, és nagyon kevés darabját játszották. Amikor játszották, közönségsiker volt, magam is a közönség tagúként élvezhettem. Hogy élte ezt meg? Mégis írt. A színházi környezetet mindenki nélkülözhetetlennek tartja egy drámaíró számára. Alig van példa arra, hogy színházi környezettől elszakadva igazi drámaírói termékenység, egy drámaírói életmű kibontakozhasson. Éppen ebből a tragikus magyar 133
