Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal
A drámaírónál is, csak két dolog miatt művészet mégis. Az egyik az, hogy nagyon szigorú az a forma, amelyet be kell tartani. És ez a forma nemcsak a drámának az a formája, amelyet Arisztotelész megfogalmazott a poétikájában, nemcsak mindaz a formai hagyomány, amit mi a drámaírás során figyelembe veszünk, hanem az, hogy csak emberekben szabad gondolkodni. A matematikus elvontságokban gondolkozik, a logikus is igyekszik elvontságokra törni, a tudós is, minél inkább sikerül elvonttá tenni a gondolkodását, annál biztosabb a tudománya. A drámaíró az egyetlen, aki ugyanilyen szigorral vezeti végig a maga gondolatmenetét. Ahogy levezetne egy megnyugtató képletet a műve végére, hoc erat demonstrandum - ezért írtam, ezt akartam bebizonyítani. De emberekben kell gondolkoznia. Méghozzá legtöbbször meglepetéseket is rejtő, talányos emberekben, akikben a cselekmény során előbukkan valami, amire addig nem is számítottunk, pedig olyan természetes. Tehát például, hogy a királyhű Bánk bán megöli a királynét. És ebből a drámából tudjuk, hogy ezzel számolni kell. Ezek vagyunk. A többi mind mese, de itt van a dráma, ami fölfejti, hogy nincs mese, itt dráma van. És a másik, hogy nem magányos emberekben gondolkozunk. Nem monádok- ban, nem elefántcsonttorony lakóiban gondolkozunk, hanem egymással menthetetlenül összekötözött emberekben. Minden ember „józsefattilai”, a világba bekötözött „nagy halomban”, helyét kereső, és egymást nyomó-feszítő egyéniség. És ettől nem mentesülhet. Már az előző generációban rakódott rá ez a halom, a családban a nemzetében, az emberiségben való helyzetében, és az emberiség egész helyzete is meghatározza. Az Ember tragédiájának Adámja, mindig az egész emberiség teljes sorsával együtt van jelen. Azért való szorongása az, hogy „Megy-é előre majdan fajzatom, vagy mint a malomnak barma holtra fárad.” Az emberiség a tét, vagy Magyarország.? Hogyha ezek a nagyobb körök a dráma keretei, akkor is a drámai hősnek van apja, anyja, felesége, gyereke, és ezt a legelső, belső családi szorítottságot, illetve, amit abszolút a magáénak érez, a maga jellemét, vagy személyiségét, is meghatározza a genetika. Ahogy József Attila felfedezi a Dunára bámulva, hogy „az őssejtig vagyok minden ős”, hogy „Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa” itt van a lelkében, tehát ezt a teljes egybekötöttségét a létezésnek. Ez a végzetszerűség is, nem? Igen, mert ebben nyilatkozik meg. Például, mikor antik témához fordul, mint az Oidipusz-történet: A szfinksz. Van egy másik. Az Euripidész-féle Oresztész sztori, amit én újból megírtam, Túsz szedők címmel, mert nagyon aktuálisnak éreztem. Azt mutatja be, hogy születik a terrorizmus fiatal szívekben. Szinte elszakad a közismert történettől. Ezt én az 50-es években fedeztem föl, amikor Olaszországot felforgatták a vörös és fekete brigádok. Magyarországon a Gyulai Várszínház mutatta be, kitűnő Oresztész volt benne Bubik István. 126
