Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Mile Zsigmond: Vadászok

tapossa, szétfoszlik, megsemmisül a csikk, így is röstelli magát a vadász, nem illik az ilyesmi a Börzsöny földjébe, „talán tényleg pipázni kéne - gondolja -, ahogy Kálmán mondja”, de már akkor kotorja is elő a következő szálat a zubbonyzsebből, megijedt a gondolattól, pedig erős ember a vadász, sok mindent látott és sok mindent elbírt, hitét meg nem tagadta, fegyvere sincs immár emiatt, fegyvertelen vadász lett, botos vadász, mint Kálmán... s a másik fegyvert, a tollat is hiába forgatja, hiába bámul a cigarettafüstbe éjeken át, keresi a gyógyszót a lelki sebekre, amikből mostanság bőven jut mindenkinek, csak a fiók mélye ásít az újabb lapok után, nem úgy, mint azelőtt, ezek előtt... kiköp, mikor „ezekre” gondol, nem sötét düh: öntudatlan átok indítja, mert saját szívében érzi az összes szívek elviselhetetlen szorítását, a döbbenet és reménytelenség nehezét, a szinte elhessegethetetlen halálvágyat... földhöz vágja a cigarettát, tapossa ezt a szálat is, pedig tudja, hogy nem miatta köhög fuldokolva, hanem valami láthatatlan vasmarok ragadta meg torkát, mélyet lélegzik, hátha az segít, az erdőszagú levegő, az ég, a napfény, segít, nem könnyebbül meg, de talpon marad, erőt kap a viseléshez, könny szalad a szemébe, hálát érez, s mikor újra a dűlőútnak vág, Rákóczi imáját suttogja: „Ha minden elmarad, Isten el nem marad, reá bízom magamat, reá bízom magamat”, és leér a völgybe, a „Szárazfákhoz”, amiket már a húszas években is így nevezett a térkép, megemeli a kalapját előttük, ők a mesterek, és persze Kálmán, aki ebben a pillanatban üti a tojást a szalonnára a Rózsakunyhóban, szeme szürkéskék, mint a befagyott tó, fejében Afrika, szavannák emléke, az oroszlánt látja újra, amint mozdul a magas fűben, s rekedt hörrenéssel lódul felé... hallja a csettenést a lövés helyett... „ócska osztrák patronok!”... s már Léván jár, ahol született, ahol az a különös bogár a csuklójára szállt a kertvégében, azóta sem látott olyat, talán az egyetlen fajta, amit nem tud meghatározni... méregerős paprikát karikáz a rántottára, fütyüli a dalt, amit Erdélyben hallott tanító korában, a csángó dalt, aztán leül kicsit a hokedlire... csend... nyest szalad a padláson... a kályha előtt vizsla szundít, álmából hirtelen felnéz, az ajtót figyeli a szép szemével, „érzi a Pistát, érez ez mindent, hiszen azért vizsla...”

70