Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

a tulajdonságok is, fáradtságot nem ismerve. Mi nem látjuk őket, ám ők látják mind­ahányat, miképp a színek. És ingerük egymást, hatnak egymásra, mintázzák egymást, végestelen-végig, mígnem alakjuk másneművé formálódik. És persze annak okáért... Ah, már megint az újfent ugyanegy! Örökké csak ide lyukadok ki, pedig igencsak ellenemre van az ismételgetés, pláne akkor, ha szó szerinti. Tegyünk hát pontot ide. Am én valamiként okvetetlenkedtem: De ha már ott tartottunk, ahol a gyík esetében, illetve kellék voltában... H. közbevetette: Legyen óvatos, barátom! A gyík, ha kellék, csak szerep tartozéka. Maga a gyík: gyík, és neki, akár bárminek ezen a világon, még a haszontalan tárgynak is, sorsa van, az pedig nem eszköz, következésképpen nem szerep. Nem esett zokon H. atyai intelme: Csak az nem fér a fejembe, hogyan történhet fordítva, amikor eleven lény hat nem eleven lényre; mondjuk, a gyík a murvára. H. szinte felhorkant: Képzelni próbálja, ne érteni! Aztán mély lélegzettől lehiggadva: Nehogy megorroljon rám, barátom, amiért buzgalmamban önre förmedtem oly tapintatlanul. Fejem intésével tiltakoztam, mielőtt ügyefogyottan próbálkoztam eszélyes sza­vakra lelni magamban: Ezek után csak az a tanulság adódhat szavaiból számomra, hogy a valamennyi újabb és újabb megismerés mögött minden esetben ott várakozik a lehetetlenek vég­telen sora. H. a térdére csapott: Talán! Felkászálódtunk a pádról, és továbbindultunk a jezsámen illatos, tejfehér virág­fürtjei alól a park más tájékát, csak Isten a megmondhatója, hányadszor látogatni. Az ösvény egyik kanyarulatában ott találtuk a kérges, önszínű törzsű tölgyfát, zsenge lombozatával, kinek termetének odabentjét azonban az évidők mind vasta- godóbb erei hálózták be. Megtorpantam előtte. H. kérdő tekintetére válaszolva: Történéseim eltűnéseinek egyike ez a fa. A szemmel többé nem látható éppeni évszakaimé, bennük a virágzásoké, gyümölccsé éréseké, lombvesztéseké, havazásoké; a többé nem élhető érkezéseimé ide, a többé nem élhető búcsúzásaimé innen; a mostmáig minden időben láthatatlan alakot öltött vágyaké, a láthatatlan alakot öl­tött csüggedezésé, a megfoghatatlan örömé és a megfoghatatlan bánaté, egyszóval több láthatatlanom egyik örök emlékteste ő, akinek valóságos jellemzése mindin­kább idétlenkedő és egyszersmind semmitmondó bőbeszédűség lenne csupán. Már azért is szégyenkezem, amit most összehadartam. H. a murvát bökdöste sétapálcájával: Sose restellje magát, kedves barátom, hisz’ amiként jövetele után mondotta, és ez­úttal is utalt rá, eltűnéseken jár-kel szüntelen, amit én, okulva jelen helyzetünkből, imi­gyen tágítanék: eltűnések között is járogat, amikor parkunk ösvényeit rója társamként. Sétánk következő szakasza alighanem H. szavait igazolta, mert az, ami megesett ve­lem akkor, kísértetiesen hasonlatos volt állapotom számos korábbi megtestesüléséhez. 97

Next

/
Oldalképek
Tartalom