Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Freud papa színt vall
nem is él, hanem csak egy halottnak az eszelős élni akarása testesül meg az ő fantomlétében? Még a nemzedékek óta viszonylag békés körülmények között, teszem azt, Ausztráliában élő zsidók is rendszeresen Auschwitzról álmodnak. Ha kiszabadul, fiam, olvassa majd Adornót!” Jó... Diáimat helyett a Negatív dialektikát... Hajrák Tibor nemrég beszélt róla a Szabad Európán... „Akárhogy mérlegelem is a helyzetünket, azt kell mondanom magának: muszáj egy erős Izrael államot létrehozni, még ha Herzl Tivadarnak ezek voltak is a búcsúszavai: »Nehogy elkövessetek valami ostobaságot, amíg halott vagyok!« Persze az sem lesz az ígéret földje, de hát Auschwitz után csak kényszermegoldások adódnak. Ezzel nemcsak mi, zsidók vagyunk így, hanem a magyarok is, meg itt, Európában szinte minden nép. Van, amikor az ember annyira nem tud két rossz közül választani, hogy kénytelen csinálni magának egy harmadikat. Bár örök zsidóvá pofoztak, és a pofon helye szüntelenül sajog, nem könyörgök nem-zsidó embertársaimnak, hogy hazudjanak selyemkendőt a szememre. »Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk...« Auschwitz rettenete nem oldoz fel bennünket bűneink alól, és nem tiltja meg, sőt erkölcsi kötelességként rója ránk, hogy kérlelhetetlen bírái legyünk fajtánk rettentő törzsi gőgjének, a számunkra érthetetlen rendszerekben végrehajtott rombolásainknak, értelmi képességeink rosszra fordításának. Feuerbachnak igaza volt: sok zsidó szemében a természet, a világ egy diktatórikus igének, Jehova hatalmi szavának a terméke, következésképp a természetet önös érdekeik, gyakorlati egoizmusuk legalázatosabb szolgájává teszik, mert az utilizmus, a haszon a legfőbb elvük. Az életet holmi kalmársakknak tartják, melyben minél több ellenfél minél nagyobb nyereséggel való legyőzése a legfontosabb cél. Zsákmányként, megszerzendő javakként tekintenek az élet valamennyi szépségére, közömbösek minden iránt, ami nem közvetlenül az én javára vonatkozik, és eközben elhomályosul bennük, hogy mindannyian az emberiség szolgálatára vagyunk hivatva. Kun Bélára meg az elvtársaira, akik jogosulatlanul »meghamisították a magyar nép forradalmi mérlegét«, egyáltalán nem vagyok büszke. Nem tagadom, kínos rágondolnom, hogy alig egy emberöltővel azután, hogy atyáik beszivárogtak a Kárpát-medencébe valami koszos, bűzös galíciai stetTből, ahol ordibáltak meg lökdösődtek évszázadokon át, ők máris tudni vélték, bár jószerivel még meg sem melegedtek, mire van szüksége az őket befogadó ezeréves országnak, és erőszakosan magukhoz ragadtak minden hatalmat. Súlyos karma ez, állandóan érzem szörnyű ódiumát. Mindezt azért mondom el magának, fiatal barátom, hogy ilyen szempontokra is figyelemmel legyen, amikor radikális bírálat alá veszi az itteni rendszer irányítóit és ideológusait, akik netalán »öklelő agyarnak« használják a marxizmus-leninizmust. Azt meg, hogy rács mögé került, tekintse különleges fejlődési és tanulási alkalomnak. Megteszem, ami tőlem telik, hogy a lehető legkisebb büntetést szabják ki magára. Ami meg a Don Quijote-i életstratégiáját illeti, hadd idézzem magának Miguel de Unamunót: »Ne csapd be magad lázas rohamaidban, szomjúhozásod élet-halál harcában, éhezésed szorongásaiban: egyedül vagy, végtelen egyedül. Egyedül vagy, sokkal inkább, mint hinnéd, s még így is csak úton vagy az abszolút, teljes, igazi magány felé. Az abszolút, teljes, igazi magány az, ha már önmagunkkal 77
