Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - "Egy korty tenger": Beszélgetés Fekete Gyulával
annyi keresetem, hogy adóztassanak. Különben tele voltam mindig funkciókkal. Összehoztam a Százak Tanácsát, azzal, hogy százegynehány szervezet összeállított egy névsort, hogy kik azok az emberek, akikben a legjobban lehet bízni. Akik nem hazudnak. Másfélezer ilyen név volt, kétezer? De a száz, aki legtöbbször előfordult, azt írtam össze, abból lett a Százak Tanácsa. Minden pénz nélkül indítottam egy sorozatot, idős írók összeálló életművükből ők maguk, személyesen válogassák ki azt a kötetet, amit az utókoruknak szánnak. Tehát egész életművüknek azt a javát, amit letesznek az utókor asztalára. Mi is a sorozat címei Örökségünk. Most hagytam abba. Tulajdonképp azt kell mondjam, hogy megbuktatták a könyvtárosok. Nincs a világon még egy, sokáig kerestem, de nem találtam nyomát, hogy maga az író válogassa ki, ne valaki posztumusz válogasson, ő maga azt, amit legtöbbre értékel az életművéből. És arra számítottam, hogy legalább minden tizedik könyvtár meg fogja rendelni. Minden századik sem rendelte meg! Most például, legutoljára, amikor Mészöly Miklósé - a huszonötödik kötet volt ez különben- megjelent, a majdnem ötezer könyvtár közül harminc megrendelés érkezett. Azt mondtam, na, elég. (Egyszer egy ember arra szánta az életét, hogy mindhalálig a szabadságért, a zsarnokság ellen fog küzdeni. Elfogták, megverték, tömlöcbe vetették. Tárgyalást is tartottak az ügyében, melyben egy farkas mosolyú vérbíró hozta meg az ítéletet. Kötelet, vagy golyót érdemelnél, de ítéletemet hm szeretett nagy királyunk nevében kell hoznom, nem szennyezhetem be a nevét éppen a te mocskos véreddel. Só't bizonyítani fogom ország-világ előtt, milyen kegyes uralkodó ő, futni hagyja az ellette lázadókat is. Akár már holnap ilyenkor szabad lehetsz. íme az ítéletem: Azon a napon szabadulsz, amelyen először nem gondolsz a szabadulásra. Rabruhába öltöztették az elítéltet a börtönőrök, s bezárták a tömlöcbe. Telt-múlt az idő. Az egykori lázadónak minden reggel, amikor felébredt, az volt az első gondolta, mikor szabadul? Nagyon-nagyon sokáig sehogyan sem sikerült erről leszoknia. Később, egy- szer-egyszer el tudta magát foglalni valamivel az első percekben, az első órákban, de azután menthetetlenül a gondolataiba ékelődött a szabadidős, a szabadság, mint a villámütés. Húsz év telhetett el így. Vagy több még annál is. Már az éveket sem számolta, lehet, hogy negyven. Beletörődött lassan, hogy itt kell meghalnia a börtönben, rabként. Am, egyszer csak egy hideg őszi napon nyílt a cellaajtó, s azt mondta a küszöbön a rabőr: Szabad vagy! - Micsoda? - kérdezte tőle az öreg rab. - Kitelt a büntetés, mehetsz, ahova akarsz! Nem érted? Akkor jutott az eszébe az öreg rabnak, csakugyan, tegnap óta nem gondolt a szabadulásra. Amikor kilépett a börtön kapuján, fázósan összehúzva magát, megállt, körülnézett, csapkodott a hideg eső, sűrű köd vonta be az ismeretlen tájat. Alit ott egy ideig gyámoltalanul, aztán lassan megfordult, bezörgetett a börtönkapun. - Mit akarsz?- kérdezte tőle a rabőr. - Itt felejtettél valamit? - Fogadjatok engem vissza! - mondta alázatosan az öreg.) 74
