Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Tornai József versei
Visszakorhadsz a földbe, mindeneket, mindenkit túlélő zöld üdvözölés húsvétja? Ki üvölt ezután, fejét hátra dobva, a növényi lét kiürült labirintusában? Elcsavarodva ül a pádon, sétány. De a festék lecsorbul, de a pad a kékbe emelkedik, a pad és lovasa, így kezdődik minden változás, az őszök, a színek is így kezdődtek valamikor a kambriumkorban. Minek kínlódik itt? Volt már ember, vagy mindig pad volt? Vagy ilyennek karmolták össze-vissza a szelek? A padot sajnálom, de az embert is! Minek jött ide az állatimádás táncából a föláldozásig? Pad, sétányon, de fönt már karéjoznak a tigrisek. Fröccsenjetek szét! Csak annyit mondok! Cicák és kerámiavályú Már csak roncs vagyok, szédelgek, ajtófélfákat tapogatva, a macskák élnek helyettem, heverészve a fűben vagy a pannon gyíkokra vadászva a kertben. Hogy ömölnek lefelé a lépcsőfokokon gazdaasszonyuk szavára! Ildikó nemcsak húsmorzsát kínál nekik, de mágikus szavakat is, igazi orvosságosnővé válva. Micsoda alvások a fotelban! Fehér kábulat lebegése! Délutánokon át is félrecsúszva a szájuk. Fölébrednek s megrohanják, éhük krokodilos, a kerámiavályút. 59 Pad, sétányon
