Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 5.)

Gáborral, aki a katonaságnak szolgáló kulturális magazint szerkesztette ugyanabban az épületben és megmutattam neki a különös kéziratot. Óvott a közlésétől, mert szerinte az semmiképpen sem lehet a feltüntetett szerzőé, „Weöres ugyanis nem ír napi politikáról, meg egyébként is”. El is hányódott aztán a kézirat. Sándor bácsi megmosolyogta a történetet, mindamellett felhívta a figyelmem, hogy hozzáértők a költészet főhercegei között tartják nyilván Sanyikát, miközben az úgynevezett sematizmus éveiben, - az én katonaéveim idejében tehát, - indexre tette az irodalom- politika. Az ötvenes évektől nem jelenhettek meg versei, de még állása sem lehetett, csak műfordítással foglalkozhatott.

Ennek a keserves időszaknak az említésekor sem hagyta el humora Tatay Sándort és idézte Trencsényi Waldapfel Imrének, a klasszika-filológia professzorának írószövetségi párt taggyűlésen elhangzott felszólalását. „Higgyétek el, elvtársak, nagyon sokan, akik ma harcos kommunistáknak látszanak, már harcos reakciósok lesznek, amikor Weöres Sanyi még mindig megbízható, politikához süket formalista lesz”. Tatay Sándor persze nem lehetett jelen, hiszen pártonkívüli volt, de állította, hogy hiteles a szöveg. Waldapfel eléggé nagy kutya a szakmában ahhoz, hogy némi őszinteséget engedjen magának, másrészt az hírlett, hogy becsüli is Weörest.

Együttes erővel a presszó elé érkező taxiba ültettük a kicsike termetű Sanyikát és Tatay bemondta az utas címét a sofőrnek: Törökvész út 3/c.

Elvitt Sándor bácsi Sinka Istvánhoz, Erdélyi Józsefhez, akik morcosán fogadtak, de Tatay Sándor közbenjárása nyomán végül apró interjúkat kaphattam tőlük a Szabad Föld meg a Művelt Nép című kulturális magazin számára (Nem jelenhetett meg mindegyik). Tatay szerint jót cselekedtem Erdélyi Józseffel, amikor beszámoltam neki, hogy a háború utáni parasztpárti gyűléseken az ő verseit is szavaltam. Olyan szép mosoly ült az arcára, amilyet ő — Tatay - ritkán látott. Aztán pedig elkeserítettem azzal a hírrel, hogy egyik napon bejelentette Dorogi tanító úr: nem szavalhatjuk tovább Erdélyi József verseit, mivel háborús bűnösnek nyilvánították.

Tatay Sándor elvitt Jankovich Ferenchez, akinek öles termetét, gyűrött arcát, borízű hangját megilletődve csodáltam, hiszen ő volt az a költő, aki életem legharsányabban fújt indulóját, a NEKOSZ-indulót, a fényes szellők indulóját írta, azt, hogy „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják”.

Isteni guszta volt ez, így visszalátni az időben. Mint a mesében, úgy elevenedett meg előttem a sok írókirály, akiknek a nyomdokába szerettem volna lépni.

Jelen is voltam én akkor már kezdő íróként, de nem a fősodorban éltem. Irodalmi folyóiratokban is közölték néhány novellámat, de vállalkozó kedvű szerzőként dolgoztatott például a Párt kiadója, a Szikra Kiadó is. Direkt politikai tartalmú könyveket kellett írnom, szépírói eszközökkel. Magyarul: brosúrákat, amelyeket főleg, vagy kizárólag külföldön terjesztettek, olykor nyolc, tíz nyelvre lefordítva. És a politikai cél érdekében jónak, szépnek, érdekesnek kellett lenni az ábrázolt magyar valóság darabnak, hiszen akkor kelendőbb, vonzóbb és hatékonyabb

Nem kényszerített engem senki ezeknek a propagandafüzeteknek a megírására. Örültem, ha megkínáltak ilyen lehetőséggel. Nálam sokkal rangosabb írók is vállaltak effélét, részben mert jól megfizették, másrészt nem volt elveik ellen való, ahogyan nekem sem. írtam a termelőszövetkezeti életről, a tizenkilences forradalomról, forradalmárok életéről, stb. Három-négy ilyen kis könyvet gyártottam, de azután mégis rangon alulinak éreztem és abbahagytam.

45