Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között

Elegáns idős úr jött be a konyha felől néhány tálcát egyensúlyozó pincérlány után. Mokány emberke volt, mellényben, kis pocakkal. Hosszú szivar állt ki a szájából egyenesen, mereven előre mutatva és ment, vágtatott a szivarja után, körbejárta a helyiséget, minden asztalhoz odaköszönt. Nem alázatosan, csak tartózkodó bólintással. Szigorú, vigyázó tekintete csak a mi asztalunknál enyhült meg. Itt kivette szájából a szivart és érthetően mondta.-Jó estét, Kriszti!- Látom, jó ismeretségben vannak.- Oh, nagyon régi jó ismeretségben.-Tehát gyakran jár ide, asszonyom.- Oh, nem olyan gyakran. És sohasem egyedül, csak ha társasággal van alkalmam, de egykor...- Biz ez valóban takaros üzem és úgy megy minden, mint a karikacsapás - jegyezte meg őszinte csodálattal a feleségem, aki hosszú ideig ebben a szakmában dolgozott és én fordítottam a szavait.

A szakácsnő látható elégtétellel vette tudomásul.- No igen, ez szép és ne vegyék szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy ennek a megteremtésében nekem is jelentős részem van.

Csodálkozva tekintettünk rá.- Igen, vagyis inkább az újjáteremtésében, mert hisz egyszerűbb formájában atyai örökség volt. De ezt a nívót, ezt mi ketten hoztuk léte.- Ketten? Kivel?

A szakácsnő alig észrevehetően a terem túlsó sarka felé intett a fejével, ahol egyenes tartással, új szivarral a szájában őrt állt a tulajdonos.- Vele.

83