Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Gángoly Attila: A túlvilágkutató hagyatéka
magukon valamit a régi falak a Voinea-Maiorescu bojárcsaládból, bizonyos volt, hogy ezt rokonom megsemmisítette, mihelyt átépíttette a kastélyt, mert az most Haller Titusz Farkas jelenlétéről tanúskodott - néha szívszorító elevenséggel. Unos-untalan az a kínos érzés vett erőt rajtam, hogy nem vagyok egyedül, megfigyelnek, ellenőrzés alatt tartanak. Ám hogy kik, honnan és miért, azt még jó darabig homály fedte... Talán a kastély tökéletes magányossága volt az oka, de úgy rémlett, mintha unokafivérem kedvenc szobája valamiképp élne, lesné a visszatértét, akár egy állat, amely nem tudja, hogy közbeszólt a halál, s gazdája, akire türelmetlenül vár, többé nem tér haza. E képzet miatt szentelhettem a toronyszobának a megérdemeltnél nagyobb figyelmet. Ili / LÁTKÉP A LUGOSI BORDÉLYBÓL Amikor egyszer Déván jártam, vettem egy aránylag jó állapotban lévő automobilt. Azt hiszem, rossz vásárt csináltam, mert a nehezen járható hegyvidéki terepen a postát és minden egyebet is szekérrel szállították; én lehettem az egyetlen, aki nem sajnálta a gépkocsiját a meredek utakon, megkockáztatva a tengelytörést vagy más bosszúságot. A legsűrűbben Lúgost kerestem föl, ahol már korábban is beszereztem a nélkülözhetetlennek vélt holmikat, melyeket aztán hátizsákban vittem föl a kastélyhoz. Úgy gondoltam, hogy egy szenvedélyéhez egyre hűtlenebbé váló alpinistától elvárható ennyi testedzés. Végül mégis győzött a kényelemszeretet, és attól kezdve a lugosi szatócs saját kezűleg pakolta be az eladott árut a nem csekély feltűnést keltő automobilba. Ez a feltűnés nem maradt el a bordély előtt se, ahová a szatócsboltot elhagyva rendszerint megérkeztem. Az utcagyerekek éppúgy megcsodálták a domború motorháztetőt és a tekintélyes lökhárítót, mint a kapuban cigarettázó örömlányok. Sőt, a bordélyházat kemény kézzel igazgató Madame Petres- cu szemében is nőtt az ázsióm, aki így minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Doina hamar a rendelkezésemre álljon; tudta, hogy csak őmiatta járok oda. Egy keveset persze várakoznom kellett. Olyankor Maupassant novelláit olvasgattam a szalonban, vagy a hegyekre nyíló széles ablakon bámultam kifelé; tiszta időben az ég a Kárpátok fölött majdnem mindig fehérbe játszott, mintha a hó fénye rávetült volna. Az első, alacsonyabb ormok kékes alapszínéből pedig megkapóan emelkedett ki a többi csúcs, kőujjaival szinte érintve a gyilkosán ragyogó napot. (Furcsa, hogy a kastélyban sose kerültem költői hangulatba, és a hegyeknek se szenteltem annyi figyelmet.) Az olyan pompás látképek, amilyenek időnként a bordély ablakából tárultak elém, észrevétlenül belopják magukat a lelkűnkbe, akárcsak a boldogság emlékei. Az ember nézelődik, mereng, meghatódik; végül részeg lesz a puszta látványtól. Aztán megjelent Doina, kézen fogott, fölvezetett a félemeleti szobájába, s én nemsokára egy hasonló érzéseket keltő, mégis merőben más látványtól részegültem meg... 41
