Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Kiczenko Judit: Arany János: Születésnapomra
imitált szám. Továbbá így tudja megoldani, hogy noha Kosztolányi második sorát beemeli az első sorba, a betűk száma (a számokat és az írásjeleket is beleértve) ugyanannyi - 25 - maradjon. Noha a szótagszámon változtat az összevonással, de vizuálisan a tökéletes imitációt éri el, a sor csaknem ugyanolyan hosszú, mint az eredetiben.44 A számjegyekkel leírt életkor, ahogy kimered a szövegből, elemi döbbenetét is sugall, a hihetetlennek tűnő, de életrajzi tényt, a 64 év realitását. Az utolsó sorban ismétléssel erősíti, fokozza a szám, az életkor jelentőségét. A második sor Kosztolányi harmadik és negyedik sorának összevonása, s egyben látszólag az egész „Kosztolányi-univerzum” ellentétének a megfogalmazása. Lehet, hogy tán ez, amire Nem mondhatnám: ez amire vártam. vártam. Finom grammatikai megoldással, a feltételes mód használatával mégis „összesimítja” a két változatot, sőt rímes helyzetet is teremt a Kosztolányi szövegrésszel (lehet-tán, illetve mondhatnám). Bravúros Kosztolányinál, ahogyan az éppen, a jelen időben megélt idill törékenységét, elmúlásának biztos tudatát nem verbálisán fogalmazza meg, hanem az ismétlésbe és az igeidő megváltoztatásába burkolja. (Csak a végleges változatban lesz ez végérvényű, a Nyugatbeli közléskor a második részben váltakozó az igeidő használata. Az igék az első sorokban múlt időben, míg az utolsó hét sorban jelen időben álltak: alszik - aludt, csorran - csorrant, délután - délután volt). Logikailag a vers a szépség, a tökéletesség, a telítettség egyszeri, intenzív varázsának, a boldog idillitek olyan szenzuális lejegyzése, amely tünékenységének tudatában éli meg jelenvalóságát is. Az időhöz viszonyulás itt is kettős arculatban realizálódik. Az első részben a távolság teljes kiiktatásában, míg a másodikban az időbeli távlat fölállításában. A jelent érzéki telítettségében és a teljességérzetet fölvillantó, változó pillanatképekben rögzíti. Az én-változatokból bonyolultan egybeszőtt lírai én (ön)reflektáltsága abban a gesztusban nyilvánítódik ki, ahogyan a második rész ismétléseiben a jelent állóképpé transzponálja, és múltként láttatja a bekövetkező jövő felől nézve. Nemes Nagy parafrázisának első két sorából az tetszik ki, noha kétszer annyi idős, mint költőelődje, neki nem adta meg az élet azt, amire várt. Holott bizonyos dolgok „járnak” a felnőttkorral, „valamit vesztettünk, és valamit nyertünk” - írja a Boldog, szomorú dal elemzésében.4' Sokat említett tény, hogy az Ujhold körének nem adatott meg a „beérkezés”, kezdőkből elhallgatottá, néha el is hallgatóvá váltak. Mire Nemes Nagy harminckét éves lett, 1954-re fordult a magyar történelem naptára. Kétségtelen, ez „nem a valamit vesztettünk, és valamit nyertünk”, hanem a ’mindent elvesztettünk’ típusú szintézis ideje volt. Ezzel az élménnyel kapcsolatosan jegyzi meg Lengyel Balázs: Nemes Nagy „sebesülése mélyebb, és jó darabig csaknem gyógyíthatatlan volt.[...]. Minden sérelemre, megaláztatásra eleve felindult.[...]. És ha a nyomorító társadalmi-politikai viszonyokat tekintetbe veszem, az évtizedekig tartó szegénységet, a fordításokkal való munka csaknem állandó kényszerét, az 72
