Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Kiczenko Judit: Arany János: Születésnapomra
mindenkori, főként az agg mestereket övezi: mi mindent jelent léte, mit vesztenénk az általa még megíratlan, meg nem alkotott művekkel stb. Ezek a bizonyos életkoron túl „kijárónak” gondolt elvárások és túlzások a még élő mester parodisztikus nekrológjának jellegét ölthetik. A tényleges nekrológok ilyen kiüresedett sablonjai válthatták ki Arany - már idézett - 1869-es Sírversének zárlatát is: „elég!” A Sejtelem harmadik sora a halál egyenlősítő gondolatának kifejtése, a Halotti Beszéd logikájával is összeillesztve. Ezzel képez kontrasztot a XX. század elidegenedett világának a gondviselés vigaszától megfosztott, magányos individuuma. Ugyanakkor e sor egy ponton érintkezik Arannyal. Az „egyes kalász tarlott tábla szélében” azt az életrajzi tényt is rögzíti, hogy úgy érzik, legszűkebb családjukat kivéve gyakorlatilag mindenkit: kortársaikat, barátaikat túléltek. A Közügy kötet Sors bona című, utolsó ciklusának nyitódarabja, az Ajtófélfának döntve vállamat összegzi ezt a sorshelyzet. „Akikre adhatnék: nincsenek itt. / Akiknek dicséretére adok, / akiknek rosszallására adok, / nincsenek itt velem. /[...]/ Akikkel együtt játszottuk a Szerepet / - égi tetszésre- idelenn! - / nincsenek./ [...] / Valami nyitva feledett / folyosó-végi ablak csapkod / ütemes-ridegen / csontkezű tapsot”.” Ez az idézet nemcsak az öregkori magány adaléka, hanem segít a zárójelbe ékelt középső sor értelmezésében is. A természet közegébe a XX. század kellékei, a rádió és a televízió törnek be (a régi, rakott csűrök egyik kontrasztjaként), onnan szólnak a klisék, közhelyek, biztatások a még várható művek megalkotására. Egy olyan szerzőnek címezve, akinek - mint olvashattuk az Ajtófélfának döntve vállamat-ban - mindez nem jelent semmit, a mértékek és értékek a múltéi. („Nincs már Mihály-nap / se János-nap” - írja a Zsörtös szomszédban, jelezve, hogy kik számítanának.)34 Inspirációt már csak a természet nyújt.35 A 77 utolsó sorából magány, szorongás, megrendülés, és valami megejtően „legényes” cseng ki. A zárójeles sorba rejtett irónia itt, a zárlatban önironikusan „heroikussá” válik: az egyedül, magamra hagyatva, riadtan, de állóin gesztusa sejlik föl. Ezen a ponton, legalábbis a költészet szerepét tekintve, találhatunk ismét közös pontot Arannyal. A Közügy és az azt követő Táviratok kötet számtalan verse fogalmaz meg magányos konokságot, dacot, amely Arany Mindvégig című versére vagy a Csaba királyfi Előhangjába rejtett „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!” eltökéltségére rímel. Ilyen például a Panaszfal előtt, amelyet azért is idézek, mert fölveti a Sejtelem és a 77 legfeltűnőbb különbségét, a gondviselő Isten természetes ténykedését, illetve Illyés ötsorosában föltűnő hiányát (már említettem, hogy ez foszthatja meg a hagyományos értelemben vett parafrázis jellegtől Illyés szövegét.). Kopogok, jeleket, jelekért! Odatúl konokul Hallgat az Úr! Tovább! Halálig. Szóra bírlak, panaszfalam, papírlap!36 Illyés zseniális rájátszásában a Sejtelemre, minden formai hasonlóság ellenére a különbség dominál. A közbeékelt sorral megidézett XX. századi magányos jelenbe beleszövi a halálhoz való viszonyulásuk alapvető különbségét, s az ok 69
