Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Nem merem állítani, de feltehetően Manci kritikája is közrejátszott abban, hogy gyanakodni kezdtem Rákosi pajtásra. Ekkor már javában készülődtünk az iskolában a nagyvezér születésnapi ünneplésére. Zengett a dal üde mámoros ajkakkal, a lelkes gyermekek érces torkából, hogy „Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe, fehérbe / Hintsünk rózsát Rákosi pajtás elébe, elébe / Hadd járjon ő a rózsában bokáig, bokáig, / Éljen, éljen Rákosi pajtás sokáig, sokáig!” Az ugyan eszembe sem jutott, hogy szemérmetlen lopásnak vagyok szent- és fültanúja, de mégis szöget ütött a fejembe, hogy Rákosi elvtárs anyám helyébe furakodta be magát. Haragudni, nem haragudtam rá. Sőt, lelkem mélyéből kívántam én is neki hosszú életet, elvégre mindenhonnan ő tekintett rám jóságos tekintetével, szerette a búzakalászt, akárcsak én, s ráadásul ő volt biztos jövőnk záloga is. „Rákosi elvtárs, népünk ma erős vár / Vígy a győzelem útján / Ránk boldog világ vár!” S Rákosi pajtás mellett ott állt a mosolygós, bölcs tekintetű Sztálin is. Hitvilágom Sztálint is befogadta. A füzetem hátsó borítóján ott díszelgett gyönyörű, szabvány zsinórírással, hogy „Éljen Sztálin, a világbéke őre!” Sztálin, a nagy Lenin tanítványa, ki csak né-épének élt. Aki egy csillogó drágakőben lakott. Ki ne emlékezne korosztályom tompuló agyú tanúi közül, a néprádió harsogására: „A fény Te vagy / A fiatal büszke erő / Udvözlégy! Udvözlégy! / Moszkva, Te csillogó drágakő!” Feltehetően korán válhattam szövegérzékeny gyerekké, mert nem a dicshimnusz zavart, az még szinte természetes is volt, hanem a csak sejtett, de természetesen nem realizált kommunista kisajátítási vágy! Először arra kértek, hogy anyám helyett Rákosi elé szórjak virágot. Aztán kinevezték apámnak is népünk szeretett atyját, hogy holtversenyben birtokolja Sztálin apánkkal a családfői posztot. Az üdvözlégy pedig végleg zavarba hozott. Anyai nagyanyám jóvoltából korán megtanultam imádkozni. Tudtam a Hiszekegyet, a Mi Atyánkat, az Udvözlégy Máriát, s naponta el is mondtam, leginkább nagyanyám kedvéért. Elsőáldozó is voltam, 1949-ben. Az Üdvözlégy Máriának jár, s nem Moszkvának! A rokonoktól távol, a kaszárnyái életet elunva, a család hangulatának ridegülését csak-csak megérezve, igazi barátok nélkül tengődve, az ötösöknek nem igazán örülve ért a hír, ami nem nekem volt címezve: „Irénként! Áthelyezték az alakulatot Csongrádra!” Anyám szeme elkerekedett, majd elhomályosult a lassan feltörő köny- nyektől. Apám indoka szikár és száraz volt. „Katona vagyok! Menni kell. Lakás lesz!” Egyetemista voltam már. Öcsémmel, Lacival kuthászkodtunk otthon Győrött a könyvek erdejében. „Hét évszázad magyar lírája”. Főként az ötvenes 40
