Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Anyám, a pontos látleletet rögzítő naiv szociográfiai művet kedvenc könyvünkbe, az Egri csillagokba tette be könyvjelzőnek. Másnap fiatal szomszéd- asszonyunk Éva csöngetett be hozzám, olvasnivalót kérve. Férjét, a hadnagy elvtársat nagy vörös csillaggal a zubbonya ujján, lévén alakulata politikai tisztje, szívből utáltam, mert durva, nagyhangú ember volt. Azt is tudtam, hogy veri Évát, aki ráadásul nagyon is tetszett nekem.

Némi lelki tusa után - majd a Szegény Jánost olvassuk Dobóék története helyett - odaadtam a Gárdonyi-regényt.

Este, amikor együtt volt a család, hirtelen belém mart a félelem. Szepegve dadorásztam, hogy nagy bajt követtem el. Apám barátságosan faggatott, vajon milyen minőségű vaj van a fejemen, de keze mozdulatában már eleve benne volt a feloldozás.

Könnyektől fuldokolva vallottam be, hogy egy klerikális, reakciós könyvet, az Egri csillagokat adtam oda Éva néninek olvasmány gyanánt. Apám arcából kifutott a vér, szeme riadtan tapadt anyám arcára, majd lendült a keze.

Megkaptam életem első s egyben utolsó előtti atyai pofonját. „A levél!” Szakadt ki apámból a rémült felismerés. „Kivettem” - szepegte anyám megriadva a szokatlan brutalitástól.

Apám leginkább egy madárijesztőt mintázott ide-oda forgásával, levegőt hasogató karjaival. „Miféle klerikális reakcióról beszélsz te itt?”

A bennem bugyogó bűntudattól még mindig selypegve - a pofont is jogosnak érezve - gügyögtem el, hogy kedvenc könyvem egy klerikális mű, hiszen az utolsó ostrom előtt Dobó a Baba ágyúra támaszkodva, a magyarok nagyasszonyához, Szűz Máriához fohászkodott, hogy kérje meg az ő fiát, Jézust, segítse már meg a magyarokat a pogányok ellen.

Még mindig érzem a számban a pofon ízét, látom apám rebbenő kezét, érzem, ahogy magához húz, megsimogat, és hallom nehezen préselt elcsukló hangját: „Ne haragudj, Sánikám! Olyan hülye ez a világ!”

Majd harminc év múlva, életem legkeservesebb éveiben, naponta rettegve vártam a menetrend szerint érkező gyomorgörcsöt. Már kúszik is a beleimbe, ledűlök a díványra. Anyád, kedves Katám ott sertepertél körülöttem, s valamit kérdez. Ingerülten rámordulok, kínjaim bilincseibe zárva. Réka sértődötten zokogni kezd, tehetetlen vagyok, már a szívemet is abroncsolja a fájdalom. Elüvöltöm magam. Réka szemei tágra nyílnak, készen a szobát elárasztó zokogásra.

Az agyam kitisztult, előttem a gyerek. Magamhoz ölelem, megsimogatom a haját, undorodom magamtól, majd kibuggyan belőlem: Ne haragudj csimo- tám! Nem te vagy a hibás, én voltam a hülye!

Már 1951-ben is idegen volt Győr. Ma sem tudom megmagyarázni az okát. A meg sem ismert főváros hiányzott? Az egyszer már megszokott szagok? Esetleg az illatnak érzett szagok?

A szabadság? Mert a tér tágassága adott volt. A laktanya a sok titokzatos zuggal a kalandok egész sorát kínálta, egy idő múlva mégis kicsinek bizonyult. „Ott túl a rácson egy más világ van” - énekelhettem volna én is Gábor diák dalát, ha ismertem volna az operettet.

35