Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Igaz, ellentétben korosztályom legjobbjaival, én sohasem akartam tűzoltó, katona vagy vadakat terelő' juhász lenni, így aztán lepergett rólam a tányérsapka-élmény, de a váll-lapjáról a csillagok is. Azt is onnan tudtam meg, hogy főhadnagy lett, mert sokan - számomra érthetetlenül és értelmetlenül - kezüket a fejükhöz kapván állandóan főhadnagy elvtársnak szólították. Pedig ő valójában a Nagysanyi volt. Nagyapám az Oregsándor, apám a Nagysanyi, én meg a Kissanyi.

Különben, már a Béke utcában tudnom kellett volna, hogy nagy változásoknak nézünk elébe. Apám ugyanis viszonylag hosszú időre eltűnt. Még azt sem mondhatom, hogy nem észleltem a hiányát. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy akkoriban ez volt életem legnagyobb problémája. Rémlik, mintha az egyik vasárnap anyám kézen fogott volna, de előtte kisuvickolt. Az ilyen fehér inges, fekete kantárnadrágos állapotomra szokta volt mondogatni Matild nagyanyám: úgy nézel ki Sanyikám, mint Szaros Pista Jézus neve napján.

Egy nagy terem elmosódott képe bukik elő, sok ággyal, s anyám ragyogása. Meg a többi, látogatóba érkező asszonyé. Ültek a vaságyak szélén, mint a dróthuzalon a verebek. És csiviteltek és nevetgéltek.

Aztán költöztünk a bútorraktárrá avanzsált marhavagonban. A fővárosból - Győrbe.

Apám maga volt a megtestesült antimilitarizmus. Azt sem tudta, melyik a bal keze, megjegyzem, bennem, ebben is „méltó követőjére” talált. Gyerekkoromban észrevettem, hogy a balnak mondott öklömön van egy kis barna pötty. Ha Monsieur - alias Harnisch Laci bácsi az európai kultúrájú, francia hadifogságból hazatért, huszárlovakhoz szokott ólábú tornatanár - vagy később Kömley Kazi, aki idő előtt kezdte vezényelni az égi különítménynek a csuklógyakorlatokat, a tornaórákon balraátokat vezényeltek, lopva mindig a pöttyre pillantottam. Mondhatnám, ez a pötty volt életem eligazító, vezérlő csillaga.

A baj ötvenéves korom környékén kezdődött. Vagy a látásom vesztett metsző élességéből, vagy a pötty halványodott el, megbocsájthatatlan szemérmetlenséggel. Ez a rendszerváltozás második évében történt velem. A nyugdíjig már csak kibírom valahogy homályos pötty által is vezérelve. Legfeljebb az aluljárókban érzem magam néha úgy, mint az irányvesztett Afrika-kutató, a tévedésből felfedezett Északi-sarkon.

Pedig a pötty fontos. LIalványulása mértékadó tünet.

A londoni metródzsungelben jöttem rá először, hogy ráadásul tükörlátásom is van. Azóta kies hazánk, piszokkal-szeméttel fedett, még kiesebb fővárosában sem döbbenek meg, ha a Blahán az aluljáró közepén állva az éjjel-nappali közérthez akarok eljutni, és a Rókus kórháznál kötök ki. Az Eiffel-torony sem csak Párizs felejthetetlen mámorító látványával ajándékozott meg, hanem a mélységiszony megalázó élményével is. Mostar, az óvárosa és a minaretje mellett a bezártságérzet kínjára hívta fel a figyelmem. Araszolok a csigalépcsőn, kiver a tajték, két kézzel kapaszkodom az Ali vagy Mohamed körmei által kivájt falmélyedésekbe, hunyorgó, fátyolos szemekkel, lábaimmal taperászva az elkövetkező lépcsőfokot.

7