Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Patak Márta: Apai áldás
hagyta ifjú feleségét, újszülött kislányát, hiába könyörgött szegény édesanyja, hiába kérlelte, hogy fiam, legyél belátó, mégiscsak a te gyereked, ártatlan csöppség, semmiről sem tehet, ne törd össze a szívét időnap előtt. És ő nem ment oda többet. A szülőotthonban látta utoljára. Tájukra se ment huszonnégy és fél éven át. Csak azt az egy fényképet őrizte, amit az édesanyjának küldött a volt felesége, elsőosztályos kisdiákként, megszeppenve áll rajta a lánya, két copfjában hatalmas masnival, s a köténye szélét morzsolgatja, miközben talán verset szaval, vagy csak döbbenetében maradt félig nyitva a szája. Az anyakönyvvezető határtalan elkeseredésében legszívesebben felüvöltött volna. De nyikkanni se mert, nem tudott mit mondani a lányának. Tapintani lehetett a csöndet a rendőrparancsnok irodájában. - Nem akar valamit kérdezni az édesapjától? - szólalt meg ekkor a rendőrparancsnok, és nem is csak azért, hogy valamivel véget vessen ennek a kínos hallgatásnak, hanem mert komolyan is gondolta, ha ez a lány egyszer idejött, csak szeretné megtudni, mi az oka, hogy ennyi időn keresztül nem volt rá kíváncsi az édesapja. A fiatal nő nem felelt, villámló tekintettel nézett a rendőrparancsnokra, és ezzel minden további kérdésnek elejét vette. Az anyakönyvvezető is érezte, itt nincs mit tenni, menthetetlen a helyzet, s ha korábban még lett is volna bátorsága megszólalni, most az a kevéske ereje is elpárolgott, hogy két tőmondatnyi mentséget találjon magának arra a megbocsáthatatlan árulásra, amiért hagyta úgy felnőni, hogy egyszer se látogatta meg az elmúlt huszonnégy és fél esztendő folyamán. Odakanyarintotta a nevét, szép, cirkalmas betűivel, ahogy az anyakönyvbe szokta, majd fogta az űrlapot, készült volna felállni, bátortalanul indult volna az irattal a lány felé, aki a mozdulat láttán gyorsan felpattant a dossziéjával, és az édesapját megelőzve megkerülte az asztalt. A férfi nyújtotta a közeledő lány felé a papirost, mintha a készséges mozdulattal próbálná ellensúlyozni a néma, ám annál súlyosabb megvetést, miközben alig észlelhető időre találkozott pillantása a lányáéval, és fakó hangon csak ennyit tudott eldadogni: - Legyenek boldogok! Úgy érezte, mintha nem is ő mondta volna, hanem valaki más. A lány ránézett, pillantásában az érdeklődés, részvét, megvetés vagy bármilyen más érzelem legapróbb jele nélkül, elvette és megköszönte az aláírt űrlapot, majd a rendőrparancsnokra pillantva így szólt: - Köszönöm a segítséget. A rendőrparancsnok jobbnak látta, ha nem tartóztatja, kikísérte hát az irodából, pedig kedve lett volna egy kis beszélgetéshez, az alkalmi lélekbúvár kíváncsiságával nem bánta volna, ha megtud néhány részletet a város köztiszteletben álló anyakönyvvezetőjének múltjából, szerette volna látni, hogyan ad számot egy édesapa a lányának az éveken keresztül tartó felejtésért, a megbocsáthatatlan bűnért, hogy végső soron megtagadta a saját gyermekét. Amire nincsen elfogadható magyarázat. Ezt gondolta akkor is, amikor a lány alig egy órával előbb megjelent az irodájában azzal, hogy szeretne hozzámenni a magyarországi fiatalemberhez, aki már egy éve eljegyezte, de hiányzik a házasságkötéshez az apja írásos engedélye, és ő személyesen nem ismeri az édesapját, csak azt tudja, hogy huszonnégy évvel ezelőtt ebbe a városba költözött. Hátha tud segíteni. Mit is mondott, mi 94
