Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Patak Márta: Apai áldás
most a kezében van az élete. És a rendőrparancsnok észrevette, mi tagadás, kicsit élvezte is a helyzetet, gondolta, most aztán megforgatja egy kicsit a barátját. - Hát, a kedves feleséged, hogy van? - dörzsölgette ellágyuló mosoly- lyal hatalmas kezét, majd az asztalon keresztül az anyakönyvvezető felé nyúlt. - Köszönöm, jól - nyögte ki az anyakönyvvezető, aztán hosszan köszörülte a torkát, mert látta, még jó néhány, ehhez hasonló kérdés előtt áll, és neki muszáj lesz válaszolni. - Hát a gyerekek? — csippentette össze a szemét a rendőrparancsnok, és bizalmasan hozzátette: - Mit gyerekek! Hiszen a nagylányod hamarosan eladósorba lép! Gyűlik a hozomány? Nem akármilyen esküvő lesz, az örömapa adja össze az ifjú párt! - Ne bolondozz János! - csúszott ki a férfi száján, s bár szelíd tiltakozásnak szánta csupán, mégis attól félt, zokon veszi a rendőrparancsnok, úgyhogy sietve hozzáfűzte: - Még csak tizenhét éves! - Nono! Láttam én már karón varjút! - vágta rá a rendőrparancsnok, és dobolni kezdett az asztalon fekete kupakos, bordó töltőtollával, melyre roppant büszke volt, mert annakidején a nagyfőnöktől kapta, amikor idelátogatott egyszer a határszélre. Az anyakönyvvezető nem tudta, hová legyen zavarában. Nem mert ellenkezni, nehogy maga ellen fordítsa a rendőrparancsnokot, mert most már biztos volt benne, jó oka lehet rá, hogy idehívatta, nem csak ennek a kedélyesnek álcázott társalgásnak néz elébe itt az irodájában. Ismerte, régóta ismerte ezt az embert, tudta, mi mindenre képes. Magához édesgeti a bizalmas hangjával, aztán, akár a rejtőszínét kihasználva lesben álló kaméleon, lecsap áldozatára, mikor az hisz a szemének, mely száraz faágnak, virágszárnak nézve a kaméleont gyanútlanul odasétál, és nem is sejti, hogy ütött az utolsó órája. O is így van most. Ki tudja, melyik mondatába burkolta a csalétket a rendőrparancsnok, melyik gyanútlan válaszára csattan a cáfolatot rejtő viszontválasz, és kapja el utána menthetetlenül, mint legyet a kaméleon a nyelvével. Erezte, hogy homlokát, hónalját kiveri a víz, torka egyre szárazabb lett, a hatalmas termetű ember ott az asztal másik végén pedig csak dobolt ütemesen a fekete kupakos tollával, forgatta ujjai között, mint vásári mutatványos a buzogányát. - Mondtam már, kitől kaptam? - mutatta felé kaján vigyorral a rendőrparancsnok. - Mondtad - préselte ki magából a szót az anyakönyvvezető, mert számított a kérdésre, sose mulasztotta el megkérdezni, s utána üdvözölt mosollyal az arcán hátradőlni székében, válasza azonban most csak ilyen egyszavas maradt, nem mert hozzátenni semmit, nehogy egy fölösleges szó miatt újabb kutyaszorítóba kerüljön. - Múlt héten jártam nála - nézett fürké- szőn a szemébe a másik, mintha azt vizsgálná, milyen hatást kelt benne. - János... - szólalt meg szelíd, szinte könyörgő hangon az anyakönyvvezető, de nem folytatta, egyelőre folytatni nem merte, csupán jelezni a másiknak, leginkább a tekintetével, hogy térjen már a tárgyra. - Beszélgessünk egy kicsit. Ráérsz, ugye? Nem sietsz? Az anyakönyvvezetőnek pattanásig feszült az ér a halántékán. Vajon mit követhetett még el, azon kívül, hogy nem pecsételtette le a kishatár-átlépőjét? Hiba volt, nagy hiba, most már tudta, nemhiába húzódozott annyit. A szomszédai kinevették, mondták, Palikám, mindenki így csinálja, egy kis baksisért a magyar határőrök mindenre kaphatók, az ittenieknek meg legközelebb vigyél 90
