Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Kiss Gy. Csaba: Ahol a kéményhez kötik a kecskét
művekben és folklór alkotásokban (német diákénekekben, szlovák bányászdalokban) formálódott ez a mitológia. Gazdag szöveguniverzuma keletkezett Selmecbányának az említett nyelveken a XVIII. századtól kezdve végig a XIX- XX. századon át, ezekből a szövegekből olvashatjuk ki a város mitológiáját. Saját nemzeti irodalmukban a kánonhoz tartozó szerzők (mint például a szlovák Andrej Sládkovic, Jozef Horák vagy a magyar Mikszáth Kálmán) munkáitól kezdve triviális alkotásokig. Megközelítésünkben nem esztétikai értékük lesz a kiindulópont, hanem jelentőségük a város rekonstruálandó mitológiája számára. Történetek a kezdetről, a városalapításról, az aranykorról, a hanyatlás idejéről, héroszokról, különös alakokról, titokzatos esetekről. Ezeket az irodalmi művekben megjelenő mítoszokat szeretném bemutatni, mégpedig egyetlen közös panorámában, függetlenül attól, hogy melyik nyelven készültek. Saját nemzeti kultúrájukban egyiket-másikat jól ismerik, de külön-külön olvasatokban tartják őket számon, mintha végül is nem ugyanarról a városról volna szó. Abban a szellemben kívánok hozzákezdeni ehhez az áttekintéshez, amelyet a városból való kortárs író, Anton Hykisch egyik regényének magyar nyelvű előszavában így idéz föl: ,Jómagam Selmecbányán születtem. Gyermekségem idején ez a történelmi város a nemzetköziség eleven iskolája volt, és mindmáig kőbe foglalt bizonysága a közép-európai népek kulturális összetartozásának.”1 Maga a rendkívüli, festői szépségű vidék is régtől fogva fölkeltette az írók és költők érdeklődését. Andrej Sládkovic, a szlovák romantika kitűnő költője (az evangélikus líceum diákja volt) versében Selmecet „a szlovák tájak szívének” nevezi.2 Egyik magyar kortársának leírásában ilyennek látszott 1845-ben: „Egy városnak sem lehet regényesebb fekvése, mint Selmecnek. /.../ Körülfekvő magas és mindig zöld hegyei, nagy tavai, bányái, középkori kapui, utcái, tornyos váralakú házai, s házai ablakában millió cserépvirágai, gyönyörű Kálvária-hegye, mely legszebb a honban, végre várai, melyek egyikében Rössel Borbála a magyar romantikának oly bő anyagot nyújtott kidolgozásra - különös benyomást tesznek még ezen várost nem látott utasra.”3 Vannak szent hegyei a városnak: a Szitnya, a Paradicsomhegy és a Kálvária. Három évtizeddel később jegyezte föl róla a szlovák vidéket járó lengyel utazó, Agaton Gil- ler (neves politikus és történész, aki 1848-49-ben részt vett a magyar szabadságharcban): „Zólyomtól három órányira délre található az egyik legszebb szlovák város, Selmec (Szczawnica, németül Schemnitz), lakossága 12 654 főt számlál, egy szűk völgyben fekszik. Ezt a várost érdemes megtekinteni, különösképpen nagy arany- és ezüstbányáit, melyekben több mint nyolc ezer bányász dolgozik, majdnem kivétel nélkül szlovákok. Itt van az 1760-ban alapított erdészeti és bányászati akadémia, ahol korábban német volt a tanítás nyelve most magyar - a diákok a bányászoktól tanulnak szlovákul. A XIII. században épített vár egy részében laknak, egy része romokban áll. Egy hegyen, ahonnan tág és szép látvány nyílik a városra és vidékére, található a Kálvária.”4 Selmecbányának ugyan nincs Remusa és Romulusa, de van saját alapítási mítosza szelídebb állatokkal, mint a farkas. A tudós Bél Mátyás/Matej Bel nagyszabású latin nyelvű honismereti szintézisében bájos mesének nevezi a történetet. „Azt mondják tudniillik, hogy egy juhász, aki kóborló nyájával a városnak 81
