Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

kívánnak, sőt, esetenként kénytelenek révedni. És hát, vajon előszólíthatják-e múltjukból színeiket a színek? Ugyan, mi végett ez a firtatás, és miből fakad ez a képtelenségnek szolgáló csűrés-csavarás, és mibe torkollhat, ha az eszem képtelen összeférni vele? Ingerülten eltaszítottam magamtól mindazt, amire egyébiránt nyughatatlanul kíváncsi voltam. Am megérintett váratlanul egy nem is olyan újdonsült sugallat: létezik, alkalmasabb kifejezés híján, szerves élményértelem, amellyel szemben tehetetlen a mérvadó intelligencia. Más névre keresztelve sejtésemet: a meghatározhatatlan megértés.

H. pedig ezúttal nem versfohászként, hanem mintegy engem érintgetve kezdett idézgetni lelke titkaiból:

Lelkünk álom-tápláló nyersanyag tán,

S az álmok úgy nyitják ki szemük,

Mint kisdedek cseresznyefáknak alján,

melyek lombja mögül felkel s lesüt a telehold, és száll a kert felett...

.. .így ütik fel az álmok is fejük:

Itt vannak, s élnek, mint a kisdedek, és oly nagyok, míg fel s alá lebegnek, mint a telehold, mely lomb közt ébredett.

Bensőnkben is szabadon közlekednek, mint szellemek bezárt tereken át, betöltenek s mindig újjászületnek.

H. itt félbehagyta: hadd fejezzem be én, az utolsó sorral:

5 e három egy: ember, álom, világ.

Kerekedjünk fel, kedves barátom. Annál is inkább, mert nekem, és gondolom, önnek is, a séta történet nélküli való. És ez a tulajdonsága kibocsát személyünk rabságából. Nem egészen idevágóan: mármint abba a természetes szabadságba, ahol teljesen kizárt, hogy lottyadt polgárok, bárdolatlan hazafiak, fennhéjázó retorikába szivattyúzott mulyák meg mindenféle regényalakok legyünk; ellenkezőleg: életalanyok, kiket a natúra ötvöz magába. Egyébképpen: azon a helyszínen, ahol még most félig-meddig tartózkodik, múlandóságának édes keserűségében, ugyancsak csekélybe veszik az olyan embert, amilyen ön.

H. bosszúsan döfött a hóba sétapálcájával:

De, barátom, ne legyen addig amott, ameddig emitt lehet.

H. szavai döbbentettek rá, hogy emlékképeket látok, hogy ez az osztatlan környezet emlékkép, amelynek mindahány részlete megannyi emlék. Emlék a hó alá takart rezgőfüves pázsit, emlék a fák párától lányszínű karéja, emlék a fehéren hulló felhők, emlék a ritkás fuvallatban meg-megzizzenő bálványos csönd, emlék az ámyéktalan világosság, és emlékből fog összetevődni téli sétánk.

61