Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Gál József: A földszobrász
A látottakon elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy az agyag épp olyan puha, mint az én húsom. Ha agyagból megcsinálok egy figurát és lenyomom, valami hasonlónak kell végbe mennie, mint Pompeiben a menekülőkkel. Hát meg is történt. Ez egy érdekes dologra vezetett rá. Arra, hogy a lövés és a nyomás ugyanaz. Vegyünk egy emberi alakot, akit a környezetében folyamatosan különböző hatások érnek. Fiatal korában a környezeti hatásoknál az ember az erősebb, de mire megöregszik, vén, roggyant öregember lesz, és a természet legyőzi. Pompeiben ugyanez a folyamat pillanatok alatt ment végbe, nem lassan, mint a mi életünkben. Csak az időtartam a különbség, semmi más. Munka közben megint fantasztikus meglepetések értek, mert olyan dolgok jöttek létre, amilyenekre még gondolni sem mertem. Ezáltal újabb kapuk nyíltak ki előttem. A tanult szobrászok általában egy klasszikus kánon szerint építik szobraikat. Megnézik, a korábbi mesterek hogyan, milyen törvények szerint alkották meg munkáikat. Ha az ember nem ezen a klasszikus úton indul el, akkor az ilyen törvényeket még magától sem tudja számon kérni, mert a művét a véletlenek hozzák létre. Előkészítek egy szobrot a véletlen számára, belerakom egy homokkalodába, majd elkezdem nagykalapáccsal ütni a homokot. Aztán kiveszem, és várom a meglepetést, ami általában meg is jelenik. Ez a folyamat, pontosabban a tevékenységem eredménye visszautal ismét csak a természetre. Ugyanis a természet „logikája” szerint minden anyag, minden anyagi formáció meg akarja magát védeni a külső hatásokkal szemben. Például a vízszintes víz, ha jön a szél, elkezd hullámozni, megnöveli a felületét, így akarja megakadályozni, hogy a Balaton vizét kifújja a mederből a szél. Nagyon sok tudományos könyvet olvastam Kíváncsi voltam arra, hogy ezekről a jelenségekről hogyan gondolkodnak a fizikusok, kémikusok, a természet- tudósok. Leginkább Csányi Vilmos etológus tanulmányai igazolták vissza azokat a tapasztalatokat, amelyekhez a saját utamon jutottam el. A schrammeli életmű bizonyára egyik legistnertebb alakja a Minotaurus? Kicsoda 0? Kernács Gabriella így töprengett a kérdésen. „Talán termékenység- és földjelkép Schrammel Minotaurusa, bohókás udvarló, földi asszonyokat környékező, bölcsességtől sem mentes, talán nincs is bikafeje, talán csak maszkot hord, táncmaszkot éjféli holdszertartáshoz, díszes trónon ülő joviális uralkodó egy sohasem volt Aranykorból... Ki rejtőzik Minotaurus maszkja mögött. Lehet, hogy a teste is jelmez, le lehetne vetni, mint egy palástot? Ki van benne vajon? A művész maga? Ironikus önportré lenne? Szerepjáték egy elképzelt színpadon?” Tényleg, kicsoda e sohasem volt, mégis élővé ani?nált személy? Miért ő, miért nem kentaur vagy más mitológiai alak? Nem tudom megmondani. Ez jutott eszembe. A följegyzéseim között szerepel a kentaur is. A Pécsi Nemzeti Színház és Kamaraszínház összekötő folyosóját kellett pirogránittal beburkolni. Elkezdtem gondolkodni, mit lehetne ide fölrakni. A Minotaurus jutott eszembe. Ügy fogtam föl az egészet, mintha színházi rendező lennék, és színészeket választok. Végül Minotaurust választottam. Úgy gondoltam, adok mellé egy naivát, egy szubrettet, aztán jönnek12
