Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Weiner Sennyey Tibor: A hallgatógép

mosolygott. Folytatta: - Az emberi beszéd mechanizmusa című művét 1791- ben adta ki, ám a „Törököt” soha nem írta le, nem mondta el, hogy mi volt az alapkoncepció. - Ismét megszakítottam: „A múltkor azt mondta, hogy a sakkjátékos »metaforagép«. Hogy érti ezt?” - Nyílegyenesen a szemembe nézve válaszolt: Abban az esetben a tulajdonképpeni android az ember volt, akit képessé kellett tenni arra, hogy a polgári társadalom teljes értékű része legyen, nem csak mint tanuló, nem csak mint sikeresen alfabetizált és diszciplínakövető alattvaló, hanem mint a mindenki által elismert, ám ki nem mondott csalás, vagy ha úgy tetszik hazugság részese. - Eltűnődve mondtam neki, hogy „Egy szimulákrum világban minden és mindenki részese a szi- mulákrumnak, vagy nem tud szabadulni a szimulákrum hipnózisától. Kem- pelen gépeivel nem csinált mást, csak egyszerre tárgyiasította magát a társadalmat, amiben élt, és talán ezzel el is távolította magát a közös hipnózistól.” - felállt és közelebb lépett hozzám. Nem nézett egyből rám, csak ki az ablakon, mintha előre ellenőrizte volna, hogy valóban azt láttam a városra nézve, mint amit ő később a szememből kiolvasott. Most először láttam rajta valamiféle szomorúságot, nem eddig sem volt kitörőén vidám, inkább rezzenéstelen és igyekezett minél kevesebb érzelmet kimutatni. Most ahogy látta, amit én is egy pillanatra úgy tűnt, hogy szemeiben az azúr remegés mögött, valami kevéske nedvesség gyűlik össze, akárha levélkék sarkán harmatcsepp, de ahogy azokról is lerázza egy hűvös szellő, úgy ő is megrázta magát csakhamar. Ereztem, hogy az első pillanattól kezdve tudja, hogy mire megy ki a kutatás, tudja, hogy mi a tervem, s hogy mit akarok mindebből kihozni. Mégis tovább játszott. Pedig ő volt annyira jó, annyira szép, hogy meg tudta volna akadályozni időben mindazt, amivel most és itt szembe kell néznünk. Nem lehet mentségem, hogy én akkor még nem tudtam, hogy csak eszköze vagyok saját szellemtelenségemnek, eszköze vagyok annak a goworznak, amelyet felébresztettem saját magamban, mikor soha többé nem akartam hinni az emberekben, midőn eldöntöttem magamban, hogy minden ember alapvetően gonosz, önző, s gyilkos, sőt öngyilkos hajlamú. Nem volt igazam. De akkoriban én ezt még így gondoltam, s ma is az esetek nagytöbbsége erről győzne meg, ha nem ismertem volna őt. Őt, aki ekkor lehajtott fejjel azt mondta: Tudom, hogy mit keresünk. - kevés híján izgalmamban megfogtam a vállát, de inkább csak halkan, igaz remegő szívvel mellé álltam. - Nem tudja senki, hogy miben halt meg. Edgar Allan Poe-t 1849 október harma- dikán találták meg Baltimore egyik sikátorában, egy mocskos tócsában fekve. Nem a saját ruháját viselte. Egyesek szerint veszett volt, mások szerint agybajos, nemibeteg, alkoholista, ópiumfüggő, vagy mindegyik. Tudom, hogy magát nem Poe halála érdekli, hanem a két koffer, amit megtaláltak nála. Az egyikben kéziratai voltak. A másikban tervek, tervek egy olyan nyelven, amit Baltimore-ban senki nem értett. A két koffer sorsa csak nehezen követhető, de ahogy maga is, úgy én is sejtem, hogy a második koffer talán Kempelené. Oly sok idő telt el, hogy mondhatnánk: a koffer bárhol lehet. Bárhol. Olyan rejtély ez, amelyet soha nem fogunk tudni feloldani. Az asztalomhoz léptem és azt mondtam neki, hogy „Valóban bárhol lehet. De nincs megoldhatatlan rejtély.” - és elmosolyodtam.

22