Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Weiner Sennyey Tibor: A hallgatógép

a halvány és lemondó mosollyal, és az a szörnyű érzés fogott el, hogy nem hogy többet, semmit sem tudtam meg róla. Sőt, minden kitöltetlen, üres pillanat, bár ő úgy tűnik: változatlan, mégis messzebb és messzebb viszi tőlem. Vajon tényleg változatlan? Nem cserélődnek-e benne is éppen ugyanúgy az

atomok? Nem születik és bomlik minden pillanatban egy kissé legalább a lénye tova? Minden változik, és semmi sem az, aminek megismerjük. Nincsen- e benne is kissé az a romlottság, az a gyűlölet, azok a gyilkos és öngyilkos hajlamok, amelyeket annyira jól kiismertem már? Nem tudtam válaszolni. Végül nagy nehezen, ahelyett, hogy elengedtem volna, ahelyett, hogy megcsókoltam volna, kérdeztem: „Mondja csak, ismeri Edgar Allan Poe Kempelen történetét?” - fél órája ültünk egymással szemközt. Láttam, hogy a mosolya mellett piros kis gödröcskék jelennek meg, a szeme alig észrevehetően szikrázni kezd, s ahelyett, hogy rögtön válaszolna, csak bólintott, alázatosan és rendkívül visz- szafogottan. A szívem hangosan dobogott. Felálltam és az ablakhoz léptem, majd - bár nagyon nehezemre esett - hátat fordítottam neki, s az ő arca helyett inkább a város mocskos képébe bámultam bele. Talán csak azért, mert akkoriban még jobban el tudtam viselni a pokol látványát. „Az lesz az első feladata...” - kezdtem lehajtva fejemet - „...hogy mindent gyűjtsön nekem össze Poe és Kempelen találkozásáról. Kempelen találmányairól. Nemcsak a történet kell, hanem tervrajzok, adatok, képek, bármi. Gyűjtse össze, és kimerítő beszámolót tartson majd kutatásának különböző állomásairól. Ha valamire szüksége van hozzá, meg fogja kapni. Eredményeket várok magától, és nem tündérmeséket.” - nem kérdezett vissza, nem akarta tudni, hogy miért. Talán ismét bólintott ugyanazzal a felejthetetlen gyöngédséggel, s én csak az ablak opálos tükréből láttam, ahogy feláll, megfordul, hangtalan kimegy, és tompa

19