Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Weiner Sennyey Tibor: A hallgatógép
im a legjobban haladtak, laboratóriumomban egy általam gondosan összeválogatott mérnök, vegyész, és programozó csapat dolgozott, én régi korok mechanikájának történeteit bújtam, egyre sűrűbben és egyre szórakozottab- ban. Hogyne tudtam volna, hogy közben miféle szerelmek szövődnek kis laboromban! Láttam azt, ahogy egyik emberem családi életében sűrűsödnek a gondok, ahogy a másik nem bír rendes párt találni magának, ahogy a harmadik szinte belebetegszik az unalomba. Néha csak nehezen, az én hatásos nyomásomra teljesítettük a határidőket, de azért mindent összevetve jó csapat volt a maga nemében, sajnos túl jó is, de a város, ahol éltünk, gonosz hullámaival be-becsapott küszöbünkön, s olyan kutatás, és az ebből fakadó találmány kidolgozására késztetett, mely láthatóan romba dönti amúgy is romos világunk maradék értékeit is. Nem tagadom, volt egy időszak, amikor arra gondoltam, hogy ha megértünk az ilyen nyomorult pusztulásra, amely még csak nem is tűz által történik, hanem a bennünk lakó szörnyeteg felélesztése nyomán, ha tehát ennek kell eljönnie, akkor nincs mit tenni. Aztán mégis változtattam véleményemen, s eldöntöttem, hogy leírom, miként jutottam el addig, hogy elkészítsem, ne csak úgymond „teoretikusan” megalkossam a mindannyiunkat komolyan veszélyeztető találmányt. Egy időben többféle néven is hirdették, én csak úgy hívtam, ahogy végül el is terjedt a köznyelvben: a hallgatógép. Mielőtt leírnám magát a hallgatógépet, létrejöttének körülményeit és következményeit, azt hiszem, hogy az egész történet megértéséhez nélkülözhetetlen röviden végigkövetni azt a végzetes nyomozást, ahogy eljutottam az alapgondolathoz, ahogy az emberiség ördögi és angyali oldala, a tudomány és a művészet ebben az egész örvényben ölelkezett, s engem úgy szívott magába, olyan erővel, hogy észre sem vettem, mi történik valójában. Kristályos fekete tükörré tette a város utcáit az őszi eső, s ezen a tükrön megduplázódva sétáltam a laboratóriumból hazafelé. Emlékszem, aznap jelentkezett először ő is, és én megbeszéltem vele, hogy jöjjön be másnap, elbeszélgetünk, s ha valóban olyan jó, mint ahogy a kimutatásai leírják, akkor lehet róla szó, hogy a kutatásba felvegyem. Tetszett benne, hogy nem kimondottan az én szakmámból való volt, hanem a perifériáról érkezett, megadott kutatási területe a mechanikatörténet volt, s a sok szakmai tanulmány mellett, nem titkolta, hogy verseket is ír. Versek? Gondoltam cipőim koppanásainak tömör szünetében. Versek? Mikor olvastam utoljára verset? Minek olvasnak az emberek verseket? Akik verset olvasnak, azok holt emberekkel társalognak. Menthetetlenek. Minden találmány megpróbálja kényelmesebbé tenni az emberi tevékenységeket, hogy kicsit könnyebb, kicsit elviselhetőbb legyen ez a szörnyű létezés... - akkor legalábbis még így gondoltam, s ez nem mellékes a későbbiek megértését illetően. Versek? Miféle felesleges időpazarlás? Annyi mindent sikerült megalkotni az utóbbi évtizedekben, talán csak a gonoszságot, a gyűlöletet nem tudtuk kiirtani a szívek sötét rejtekéből, de bíztam a farmakológiában annyira, hogy idővel ezt is meg fogja oldani ez a nagyszerű tudomány egyetlen tablettával. O, az én jó öreg, régi, sötét bizakodásaim, éppen csak szellemem árnyék létét mutatják, mely miatt ily nagy bajba kevertem mindent és mindenkit! Aztán hazaérve a hangja jutott eszembe. Milyen lágy hangja volt, milyen éteri és áttetsző. Vajon milyen lehet valójában? A fotók, melyeket eddig láttam róla, 17
