Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - "Égi és földi szép". Makkai Ádámmal beszélget Balázs Géza
Balázs G.: Erről a rendszerről mondjál valamit, mert kerestem rólad természetesen különböző magyar nyelvű, Magyarországon közreadott interjúkat, riportokat - biztos az én hibám is, hogy nem sokat találtam. Költőként inkább számon tartanak Magyarországon, legalábbis én ezt így vettem ki, de lehetséges, hogy ez az én torz tükröm, talán az interneten rosszul keresgéltem. Mi az a nyelvészeti irányzat, mi az a nyelvészeti iskola, amihez te tartozol, sőt, talán amelyiknek egy kicsikét szervezője is vagy? Makkai A.: Megmondom boldogan. Én 1960-ban kerültem a Yale Egyetemre, amiről tudni kell, hogy az indogermanizmus fellegvára volt egy időben, úgy, mint Göttingen Németországban, vagy mint Párizs, ahol Meillet tanított, meg hasonló hírű professzorok. Minket elkezdtek ógörögre és szanszkritra tanítani, görög-latin összehasonlítóra, és minden hónapban volt egy úgynevezett Linguistics Club, vagyis egy klubest nyelvészetből. Itt megjelent Noam Chomsky mester, aki leszólta a legjelentősebb professzorokat mondván, hogy ez ma már irreleváns, ez nem érdekes, ez nem elmélet, ez csupán tények kergetése - mintha a tények kergetése olyan nagy hiba volna -, és hogy ezt elméleti keretbe kéne tenni. Engem pedig roppant érdekelt világéletemben mi az, hogy szólás, amit O. Nagy Gábor könyvéből, gondolom, hogy mindenki ismer idehaza. A Szólások gyűjteményé-ről beszélek. Sosem tudtam, honnan jönnek ilyen kifejezések, mint kivágni a vezeti Mi az, hogy embernek lenni a gáton? Mit jelent az, hogy kötni az ebet a karóhoz? Néha viccelve átragozok ilyeneket, és akkor mondom azt, hogy madzagolja a kutyát a cölöphöz, vagy az idő elrepült fölötte helyett, hogy az időnek sok rozsdás varfoga lecsörömpölt már a Zagyván. Mert miért ne? Ilyenekkel játszik az ember. Aki magyar anyanyelvű, és aki ismeri ezeket a szólásokat, az megérti, hogy miről van szó. Balázs G.: Egy cipőben evezünk. Makkai A.: Remek. Örülök. Na most a lényeg az, hogy angolul hiába tanulsz te meg, hogyha nem tudod az idiómákat, mert akkor úgy beszélsz, mint az a szerencsétlen ember, aki gólyalábakon tipeg. Rögtön tudják, hogy idegen vagy, hogy erőlködsz, hogy keresed a szavakat. Az amerikaiak ritkán mondanak eredetit. Előre gyártott sablonokat ismételnek, ami arra enged következtetni, hogy azokban is gondolkodnak, és ez sajnos így is van. Ez a britekre kevésbé igaz, az ausztráloknál, a kanadaiaknál is kevésbé. Az, hogy ’befejezni valamit’, azt az amerikai angol úgy fejezi ki, hogy: a cukormázat rátesszük a tortára, azaz to put the icing on the cake, vagyis ez a dolog vége. Rengeteg ilyen mondás van. A magam részéről megpróbáltam becsületesen átnézni, hogy a generatív transzformációs nyelvtannal ezeket hogyan lehet leírni. A válasz az, hogy sehogy. Listába lehet szedni őket, és meg lehet mondani, hogy az egyiket át lehet tenni passzívumba, a másikat nem lehet áttenni passzívumba, és így tovább. Ez időben találkoztam először egy Sydney Lamb nevű úrral, a stratifikációs nyelvészet feltalálójával. Ez a rendszer voltaképpen a nagy dán nyelvésszel, Hjelmslewel kezdődik, aki sajnos nagyon rosszkor született, hiszen a könyve 1943-ban, azaz pont a világháború vége felé jelent meg a következő címmel: A nyelvtudomány alapjai. Ezt aztán egy Whitfield nevű ember lefordította angolra. Syd Lamb-nek pedig (a neve ’bárány’-t jelent), aki a Berkeley-n tanult, a University of Californián, Wittfield lett a tanára. Sydney az orosz morfológián keresztül megismerte a stratifikáció gondolatát, és amikor én pont a disszertációmat kezdtem írni, akkor került Lamb professzorként a Yale-re. Igaz, az első évében nem adott órákat, mert volt egy év kutatói szabadsága, de reggel kilenctől délután ötig ott ültem az irodájában, és vitatkoztunk. Alig tudtam, hogy a stratifikálás hogyan is megy, de régen rájöttem már arra, hogy nem lehet egy idiómát szó szerint lefordítani, tehát hiába mondjuk azt valakinek, hogy ne igyál előre a medve bőrére. Ezt ha lefordítjuk bármilyen nyelvre, és azt mondjuk 169
