Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn
kát, szemhelyét, tarkóját, ádámcsutkáját, csuklóját, ujjhegyeit, körmeit. Aztán szórakozottan engedte szálldogálni alá: Drága itáliai poétánk arra szólít: ne faggassuk azt, ami világot nyithat. Én azonban, vele ellentétben, kitartó erőszakossággal kérdezgettem, igét igére halmozva, mindaddig, mígnem be kellett látnom, mily igaza van, mert száraz ágak, zörgők és meddők, valamennyien. Merthogy a világ tárulkozza ránk magát. Sártekénk helyzetében: a mi összes érzékszervünkre, és végső soron a legfontosabbra: tudatunkra. Szivarom torzsát az ólomfehér, kristály hamutálcába gyötörtem, és a facsipkés asztalhoz bizonytalankodtam. A gyertyacsokor szerényen adományozta fényét. Én meg azzal járultam hozzá jótékonyságához, hogy a véledenül kezem ügyébe akadt pipaszurkálóval sudárrá buzdítottam a görnyedezésre hajló kanócokat, amitől a lángocskák palástja újfent püspöki szertartáshoz méltóvá ékesült. Ekkor észleltem először életemben amaz élményt, hogy izzik irántunk fényhála. Ebből beszéltem amoda: Az ismereteket, bárkiét, a natúra szüli, önnönmagává. Örökmozgó tudatának alanyai vagyunk, miként ő is az, sose számolható valójának, és ergo: azok véghezvivő értelmének. Hihetnők-e vajon azonban, hogy amazai, szükségszerű és felettébb pompás különbségeik okán, találhatnak közös nevezőt egymással? Azt hiszem, igénylik is, meg nem is. Egyetemes méhük együtt érző ugyan velük ebben az ellentmondásban, ám ambivalenciája oly könyörtelen, hogy fejet hajtani kényszerülnek előtte és, ennek folyamán: egymásnak - végtére is. A gyertyacsokor lángjaira legyintettem, indulatos erővel, amitől egymásba kóco- lódtak, én pedig még fokozódott ingerültséggel eme tapasztalattól: Mondja meg, miért fordítok figyelmet ilyesmikre? A miatt e, mert taposom ezt a földet? Es ha már így adatott, mi közöm az univerzális egyéb létéhez? Miért gürcölök nap mint nap a betevő falatokért? Talán azért, hogy asztronómuskodjam a csillagmin- denség tőlem szakadatlan újabb és újabb messzeségbe távolodásában? És aztán fejtsem meg, miként bizonytalan eredetű lelkületem dolgában is próbálkozom, legalább nehány tulajdonságát - a végérvényes feledésembe merülésnek? H. moccanatlan, akképp, mint aki nem létezik verbálisán. És hagyta haladni a csendet, mígnem halkak Előbb közbevetve: hosszas tereferénk jóformán semmiben se képes zöldágra vergődni, miközben könnyelműen valcerezünk nem csekély ellentmondásával. Nos és de, kedves barátom, úgyis csak azt hajtogathatjuk egymásnak, amik nem vagyunk-lehetünk, és amit nem tudunk-tudhatunk. Lehajolt az alászállt asztalkendőért, szórakozottan szabályos négyzetté formálta, és köntöse zsebébe süllyesztette: Üljön vissza, barátom, a fotőjébe. Miután eleget tettem kérésének: És képzeljen arra, hogy mi naprendszerünknek ebből a sárbolygójából bújtunk elő, és nőttünk lassacskán életeink sokaságának folyamán a tudatunkig, melynek alkata nem különbözhet a Napétól és az ő rendezett egészétől, hisz’ elmetszhetetlenül köt hozzá a köldökzsinórunk. Az ő méhének magzatai vagyaink. Ennek okán, hadd szóljak képletesen, barátom, az ő látóképessége irányítja tudatunk szemét, nézésének módját, a látványok magába fogadásának és megemésztésének mikéntjét. Kioldotta köntöse övét a csomójából, és masniba kötötte: Az én tudományágam, a terefere szerint azért, merthogy nem ez az egyeden Nap van rendszerével az univerzumban, hanem annyi, ameddig az Isten se tud számolni, nem is beszélve a mindenfajta galaxisról, csillagmiriádról. És hipotetikusan állítható, miszerint 161
