Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 8.)
Mintha hozzá is szólnék, gyöngéd voltam a tolmácsnőhöz. Iménti, viselt dolgaimra célozva jegyeztem meg:- Az a gyanúm, hogy elvesztettem a józan eszemet. Bocsánat. Szerepre vállalkozhatunk, de az élet nem mesterséges magatartás, előbb-utóbb széthullik alkatrészeire. A tolmácsnő rabja maradt a hamis feltevésnek, amely szerint ő ostromlott nő. Persze, hiszen szépeket mondtam neki, ölelgetni, csókolgatni akartam s bár csak pillanatokig, de érett kora, okossága ellenére beleélte magát a nő helyzetébe, aki ka- céran és csábosán tiltakozik, látszat szerint menekülni próbál, noha senki sincs a nyomában. Rejtenem kellett nevethetnékemet, amíg hallgattam a szövegét:- Hát mit kíván tőlem? Az én hibám, ha maga elveszíti a fejét? - tárta szét kezeit és emelte a magasba szemeit. - A férfiak hajlamosak elfeledni, hogy a nők iránti tapintat felesleges, de nélkülözhetetlen. Úgy gondolkoznak, hogy aut Caesar, aut nihil! Mindent, vagy semmit! Ha egy kis engedményt sejdítenek, akkor azt hiszik, nihil obstat! Akkor semminek semmi akadálya! A férfiak nagy többsége olyan, mint az ébren alvó nyúl, amelyiknek minden bokor csak átmeneti tanyája! The end justifies the means. A politikai hatalom megszerzésének jelszavát a nők meghódításánál is alkalmazni próbálják. A cél szentesíti az eszközt! Hú! Én inkább tűzön sütte- tem magamat, mintsem akármilyen férfit engedjek a közelembe! Miközben színpadiasán pózolva dohogott, mindinkább tágra nyitott szemekkel néztem, aztán, amikor összeakadt a tekintetünk, előbb csak megvonaglott a szája, majd szívből felnevetett. Önfeledten csatlakoztam jókedvéhez s hirtelen mindkettőnket a máskülönben okos és higgadt emberek bolondos mámora szállt meg. Hosszan, fuldokolva, foj- tottan vihorásztunk, miközben menekültünk a templomból, de még az ajtó elé érve is nehezen kapkodtuk a levegőt.- Irány a pince! - adta ki a jelszót a tolmácsnő. - A glass of wine will pull you round! Egy pohár bor ki fogja magát józanítani! Az udvaron átvágva a sofőrbe ütköztünk. Ránk várakozott és figyelmünkbe ajánlotta, hogy a felhős ég árnyéka két órával megelőzi az alkonyt ezen a vidéken. Indulni kell, nehogy ránk szakadjon a sötétség. Természetesen engedelmeskedtünk. Az autóban értelmes, komoly emberekként viselkedtünk, noha még jó ideig mindketten elfojtott nevetéssel küzdöttünk. Aztán valamennyi korábbinál harsányabb kacagásra ingerelte a tolmácsnőt, amikor tétova lassulás után megálltunk és bejelentette a sofőr, hogy defekt. Otthoni, Szabad Földes riportútjaink során is gyakori jelenség volt, hogy lerobbantak rozoga gépjárműveink. Bármennyire tudta is a dolgát, aki hozzálátott, a gumibelső ragasztása általában fél órába tellett. Megbeszélte a tolmácsnő a sofőrrel, hogy elsétálunk a Szent Lukács remetelakhoz. Alig három kilométer, mondta nekem. Olyan ösvényen haladtunk, amit elborítottak a sárga levelek, amelyek persze kétoldalt az erdő alját is beterítették. Mintha a hideg szél finom pengéje metszette volna le őket az ágakról, aztán halk neszezéssel hullottak lefelé egyre sűrűbb záporban. Csípte az orromat a hideg, az a fajta, amely emlékeim szerint egyetlen éjszaka el tudja pusztítani a nyár utolsó nyomait. Itt még élt az élet. Gombaszagú, alig irtott, dús erdőségben haladtunk s egy növényre mutatva azt mondta a tolmácsnő, hogy az vérehullajtó fű. Másikról meg én 130
