Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Hattyúkép, poézis, stilizáció: lugas
kifejezéshez viszonyulni tud akár úgy, hogy akár újságcikk témájává teszi, vagy úgy, hogy felhasználja, s egy regény atmoszférájának meghatározójává lesz az ironikus archaizálás, ahogy az Eldorádóban is. Érdekes ez: a nemzedék, amit Lajos neve mellett például Dohai Péter neve fémjelez, történelmiként is olvasható regényeikben (Dohai azért juthatott eszembe, mivel ez a Vadonban roppant erőteljes jelenség), múltbéli szövegeket használnak, s valójában arra kíváncsiak, miként tudnak a szövegek világokat idézni, vagyis a szó, az archaizáló mondat a történelem atmoszféráját megidézni. Aztán a régi szövegek önmagukban is érdekessé válhatnak: talán ennek következménye az Ambrus-esszé. Vagyis nehéz meghatározni, hogy ez közeledés vagy távolodás: lehet ebből még akár újra regény is... A. K.: A nemrégiben olvastam úja az Eldorádó című könyvet, Lajos első, s eddig egyetlen regényét. És én is azt látom, hogy a 80-as években a korabeli magyar elbeszélésben feltűnő súllyal van jelen az allegória. A történetekben is, és ha ez nem sületlenség - a történetmondás nyelvi dimenzióiban is. Az Eldorádó maga a szövegtéboly. Számtalan nyelvből való fragmentum, a romántól a svédig, rengeteg emlékiratokból kiemelt és dekonstruált sztorielem. Nem vértelen allegória, hanem önálló életet élő szöveg ez, kicsit emlékeztetve Hamvasnak ekkortájt végre napvilágra került „karneváli” regényőrületére, bár Ambrus Lajos akkor még ezt nem ismerte. Az Életünk Hamvas-különkiadása is későbbi, mint az Eldorádó, amelynek részletei a Mozgó Világban jelentek meg - hol máshol, teszem hozzá nosztalgikus dölyf- fel -, amikorra a mi személyes kapcsolatunk kezdete (író és szerkesztő) datálódik. Es most - szabadjon - újra visszamennem oda, ahol elkezdted a személyes emlékezést Ambrus Lajos Eletünk-beli fénykorára. Jeleztem már, hogy nekem is voltak a folyóirattal személyes kapcsolataim. Nemrég kezembe akadt egy jelentés, amit szegény Pete György főszerkesztőnek kellett írnia a „párt felé”, amikor én egy nagyobb interjút közöltem a nagybátyámmal, Borbándi Gyulával, aki sajnálatos módon a Szabad Európa Rádió vezető munkatársa, meg az Új Látóhatár főszerkesztője volt és Münchenben élt az 50-es évektől. Ebből nagy balhé lett annak idején. Az Életünk egyik nagy érdeme és mondhatnám bizonyos tekintetben a rendszerváltozást megelőlegező jellegadó vonása volt, hogy egyre több és több olyan írót hozott be a magyarországi - hivatalos, tehát szigorúan ellenőrzött - nyilvánosságba, akik emigrációban éltek, Nyugatra kerültek a háború vagy a forradalom után. Mindegyikük, ilyen vagy olyan módon gyanús elem volt a magyar politika számára. Ezzel a folyóirat tágította a magyar befogadó közönséget is. Pete György főszerkesztő érdemei elévülhetetlenek. A 80-as években én úgy is jelen voltam a lapnál, hogy ott vendégeskedhettem Pesten a Pilvaxban tartott Életünk délutánokon, esteken. És hát ugye, mint Lajos hajdani szerkesztője, nagy érdeklődéssel vártam tavaly a regény második kiadását. Mit tett vele az elmúlt negyedszázad? A személyes élményem az, hogy akik a könyvet most olvasták, ugyanolyan friss irodalmi élményként élték meg, mintha új szöveg lett volna. Ebben a vélekedésemben megerősítenek a kritikák is. Ám van itt egy nagyon fontos, úgy lehet a szerző irodalmi karrierjét is befolyásoló tény. Ez a könyv a 80-as évek elején kezdett készülni - és csak 1988- ban jelent meg. Ez a legalább öt éves késedelem - nem tudom, mi volt az oka - dön20
