Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

A mindent magával hurcoló, mindent magába olvasztó, régit és újat együtt tartalmazó, ellenállhatatlan ősfolyam (a vízözön?) képét Picasso a saját művészetének jellemzésére használja. „Olyan vagyok - mondja Francoise Gilot szerint -, mint a hömpölygő folyam, amely magával ragadja a partjaihoz túl közel növő fákat, behajigált állattetemeket vagy a benne fejlődő mikrobákat. Mindezt magammal sodrom és megyek tovább.” Leonardo da Vinci számára a múló idő jelképévé lesz a folyó, melynek vizébe gázolva így gondolkodik: „A folyóban a víz, mely hozzánk ér, / az utolja annak, mi elfolyt, / s az eleje annak, mi majd / utána jön. így a jelen idő.”

Egy igazi közép-európai költő, Erdélyi József is a hídon, valamelyik budapesti nagy Duna-hídon állva vizionál. Mint Céline Sigmaringenben, ő is haragosnak látja a folyót, olyannak, mint „aki” rombolni örömmel kész. 1935- öt írnak a kalendáriumok, a bölcs öreg, a Duna dühös. Zabos a Duna, mon- danók ma: mintha nem akarna embert látni. Mintha hidat sem akarna. A költő a holnapra gondol: vajon mit hoz? Bombázó repülőgépek árnya suhan a haragosan szikrázó víz tükrén, ledőlnek a város palotái, a Duna vizébe omlanak a hidak, a vár falai, ám a folyót ez éppúgy nem rendíti meg, ahogy nem vette szívére Mátyás és a Jagellók reneszánsz palotáinak török dúlását, Aquincum márvány szentélyeinek lerombolását sem. Az „öreg” csak hömpölyög, megforgatja, sodorja és betemeti a romokat, mint hajdanán.

(folytatjuk)

BúsóK 1973