Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Tüskés Tibor: "Pécsett publikáltam a legtöbbet"

Hosszabb ideig csak levélen keresztül ismertem, de így is személyes baráttá tudott lenni. Baráttá, aki a szó pliniusi értelmében »életünk tanújává« szegődött, és folyton feladatokkal furdalta a lelkiismeretünket. S szinte »taktikus« bizalommal kényszerített rá, hogy a képességet és a hivatást igyekezzünk kibogozni magunkból. Egy nap még azzal is megfélemlített, hogy meghívott a Janus Pannonius Társaság tagjai közé, s megbízott a folyóirat szekszárdi szerkesztésével. Az ilyen lökésektől mindenesetre megpróbál az ember fölfelé esni - már csak betyárbecsületból is. Mert mi lesz, ha csalódnak benne? [...]

S Pécsben éppen ezt szerettem mindig: a nyitott ablakait. Azt, hogy öböl tud lenni; küld és visszahív. Nyugtalan otthontalanságomban ezért vonzódom ma is hozzá. Ez a város még az aszályos esztendők után is mindig az elsők között volt - ha nem éppen az első - az újrakezdésben, a támogatásban és megértésben, az elfogultságokat feloldó tiszta arányérzék gyakorlásában.”

Mészöly Miklós még egy alkalommal, pályája végén, egy mások által lejegyzett interjúban is visszaemlékezik pécsi emlékeire, a Sorsunkhoz, Várko- nyi Nándorhoz és a lap hajdani munkatársaihoz fűződő kapcsolatára.16

„Én annak idején, indulásomkor gyakrabban fordultam meg a városban, később, mikor Pestre költöztem, már ritkábban - de Pécs számomra is jelentős baráti kör és emlékbokor maradt; mindmáig. Én is vidékiként indultam el e város felé, s különös szerencsémre nem is egészen véletlenül. Várkonyi Nándor levélben keresett meg, és megbízott a Sorsunk szekszárdi szerkesztésével. [...]

Mert Pécs a maga múltjával valóban urbs volt. Nagyon erősen hatott rám. S főképp mert volt egy szűkebb baráti körünk, s ezt látogatásokkal, viszontlá- togatásokkal életben tudtuk tartani - Bajcsa Andrással, Kopányi Györggyel, Hunyady Jóskával - s persze Csorba Győzővel, akit egy szekszárdi jó barátom, Szilágyi Dezső szép fiatal felesége is vonzott, nemcsak a felhőket súroló vitáink... Azt hiszem, mindegyikünk számára értékes pár év volt, amit együtt tudtunk tölteni. S persze az idősebbek közül Weöres Sándor, Grandpierre Emil, akik, ha ritkábban jöttünk is össze, mégis mágnespontok voltak. Különösen Sanyika, aki távollétében is erős jelenlétet tudott maga köré varázsolni.” Különös módon ebbe a kései megnyilatkozásába számos fenntartását is beleszövi Várkonyival, Kodolányival, Sinkával, Ignácz Rózsával, a Sorsunknak a népi irodalom iránti vonzalmával, azt támogató törekvésével kapcsolatban: „Nándi bácsit őszintén tiszteltem, bár magamban sokszor ellentétben voltam kifejtett elgondolásaival. Nem tudtam egyetérteni a Kodolányi képviselte magyar múlt és mítosz koncepciókkal, amit ő talán túlértékelt - akkori és mai megítélésem szerint.

Én Ignácz Rózsa révén találkoztam össze Kodolányival, akit egyszer Rózsánál találtunk, mikor betoppantunk Sinkával látogatóba. Sinka és Kodolányi egymást irritálva egészítették ki egymást. A bor hatására meglehetősen bizarr távlatokat érintgetett a »magyar misztika« témája - s gondolom, máskor sem kerülték el az összezördülést az ilyen találkozások. Maga Rózsa is erősen szívén viselte az »ősmagyar« látásmódot, s még bizonyos transzcendens misztika is körüllengte. [...] Igazában nem tudtam ott lenni ezeken a beszélgetéseken. Inkább csak fiatalként és kíváncsiként, de annyira másfelé vittek a gondola30