Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában
Ha arra gondolunk, hogy a reformkort követő évszázad során az irodalmi élet vezéralakjai milyen elháríthatatlan külső és belső késztetés hatására vállalnak majd - akár aktív, akár passzív - politikai szerepet, a mediátor Kölcsey által megformált magatartásmintának különös jelentőséget kell tulajdonítanunk. Ahogyan a Wesselényi-féle sérelmi ellenzékiség és a Széchenyi által képviselt reálpolitika ellentétét ő az utóbbi jegyében próbálja feloldani, úgy fogja Vörösmarty Batthyányt, Arany és Kemény majd Deákot, s Jókai a Tiszákat támogatni a mindenkori nemzeti radikalizmus ellenében. Azért lehet perdöntő az ő állásfoglalásuk a legkritikusabb helyzetekben, mert - szóljanak bármilyen racionális érvek a hatalmi viszonyokhoz való kényszerű alkalmazkodás mellett - politikai kompromisszumokat egy közösség számára csak a neki elkötelezett irodalom tehet vállalhatóvá. Tudom, félreérthető lehet párhuzamot vonni a 19. és a 20. századi nagy kompromisszumok között, mégis úgy gondolom, leszögezhetjük: a népi írói mozgalom két szárnya - a marxisták és a harmadikutasok - közötti vitában az elkerülhetetlen kiszolgáltatottsággal számoló, s azzal szemben „csak” szellemi ellenállásra készülő Németh László képviseli a Kölcsey nyomán kötelező mintaként értelmezett protestáns írói attitűdöt. Németh László szárszói elemzésének a politikát érintő másik motívuma egy kimondatlan előfeltevésre épül. Diagnózisa, mely szerint a világon osztozkodó nagyhatalmak mindegyike ellenséges a magyarság ügyével szemben, azokkal a világképi előzményekkel van összhangban, amelyek mindenfajta uralomban a nyers erő tobzódását, s az erkölcsi Rossz eszkalációját látják. Egy nemzeti érdekű politika ezért eleve csak defenzív lehet, s nem törekedhet másra, többre, mint a Jó erőinek megszervezésére a legfőbb Rosszal: az idegen törekvésekkel szemben. Ennek a fajta hatalomkritikai szemléletnek is Bessenyeinél láthatjuk első jeleit, s ott lesznek majd egyre súlyosabb dokumentumai a reformkor, az önkényuralom és a dualizmus irodalmában is. Bessenyei A filozófusában zavarba ejtő éleslátással konstatálja, hogy korának háborúi már nem vallási ellentétek és dinasztikus presztízs-okok, hanem piaci érdekek miatt zajlanak, s itt még humorral, később - a Bihari remetében, a Természet világában, már mélységes szkepszissel ítéli meg az effajta hatalmi racionalitás erkölcstelenségét. Kazinczy politikától való elfordulásának és Berzsenyi - „a Bűnnek koronás hatalmát, /.../s Tibérnek / Trónusa mocskát”9 meglátó költő — közügyekből való kiábrándultságának ugyanez az oka. S ha a következő nemzedéket ideig-óráig magával ragadja is a reformkor optimista közszelleme, a politikai közérzet felszíni jelenségei mögött már feltűnnek a „ködképek a kedély láthatárán.” Igaz, Kemény Zsigmondnak ilyen címen csak a szabadságharc bukása után születik regénye, de mindazok a félelmek, szorongások, amelyek ezt a művét, s majdan nagy történelmi regényeit is motiválják, koncentráltan jelen vannak már a forradalom előtt írott Gyulai Pál c. művében. Azért is érdemes ennek a műnek megkülönböztetett figyelmet szentelnünk, mert a forradalom előtti esztendők politikai közhangulatának és erkölcsi közérzetének azokat a depressziós állapotait, amelyeket többek között Te- leki László Kegyence, Petőfi Felhőkje vagy pl. Vörösmarty Hz emberek c. költeménye alapján is ismerünk, lényegesen mélyebb és tartósabb létszerkezeti összefüggésekbe ágyazza annál, semhogy azokat egy borúlátásra hajlamos mű11
